Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Elvie - Harvest

2008.02.08

 

 

Elvie: Harvest

*



Most mintha egy kicsi, piros ablakszemen keresztül látna mindent. Máskor is ilyenek a színek? Nem, ezek már nem az emlékei, valaki fölötte térdel. Vér, az a piros függöny vér, érzi a rezes ízét a szájában. Az ő vére. Folyik ki a márványra, hogy neki ne maradjon. A márvány nem issza be a vérét, az megáll körülötte, hiába folyik ki a sok vér. Felszakadt a mellkasa, a homloka, onnan folyik. Nem áll el, neki nem marad belőle. Meg fog halni.

A valaki suttog felette, furcsa, idegen szavakat, hadarva, kétségbeesetten. Miért olyan rémült? Nem is fáj, egyáltalán semmi se fáj. Ne féljen, akarja mondani, nem fáj semmim, de nem tudja.

Fekete haja van a valakinek, fekete szemei, fekete lepelben ül mellette a földön. Angyal? Démon? Hideg a keze, mégis démon lehet. Az angyalok meleg kezűek, mint anya.

Felismerte, tudja már, ki ül felette, mégsem fél. Az Alkimista az. Ő sem bánthatja már, mert ő már olyan erős…
Segítségre sincs már szüksége, olyan egyszerű itt minden, ezen a fura, vörös márványon. Mitől vöröslik?

Ahogy fölé hajol, érzi már, hogy valamit mégis adhat neki, és egyszerre már akarja is, nagyon. Mégis van valami, amire szüksége van, útravalónak. Dobog az Alkimista ajka, mintha a szíve lenne, magába szívja az ő ajkait.

Igen, mégis adhat neki valamit, amit nem így kellett volna, nem itt, nem most megkapnia. Mástól akarta a csókot, az első igazit, a ragyogó hajú jóbaráttól, aranyszeplőkkel, vér és márvány nélkül. Nem maradt idő. Nyers a gyümölcs, fanyarsága az ínyébe marja magát, megérnie nem maradt idő. Egy pillanat van csókot inni.


Ki kellett volna várni, amíg át tudja élni, nem ilyen nyersen beleharapni, de akarja, mégis, hadd lakjon jól vele, mert ez az első, mert ez az utolsó. Nem tőle akarta, nem most, nem így, de…


add, add még nekem. Lassan add, hogy soká tartson, gyorsan add, mert nem bírom soká.
Úgy fáj, hogy csak köszönni tudom.



*



A hörgés, amely feltör az Alkimista torkából, egy ezeréves, iszonyú, sebzett állat üvöltése.
Lehullnak tőle mind a csillagok. Két ujj mozdul előre, tudják a dolgukat. Alig remegve lezárnak két szemet.

Feláll. Visszaveti magát a harcoló tömegbe. Nem áll ki vele senki. Meg nem áll előtte ellenség, bajtárs, ellép az útjából mind. Nem ölhet, nincs ír a kínjára, nem tisztulhat meg: nem áll ki vele senki. Körülötte, mint illatfelhő, úgy gomolyog a feketeség.

 

 

 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szerző további írásait a Lumoson olvashatod.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

atudatalattid@gmail.com

(Grizabella, 2008.02.19 18:28)

Gyönyörű megfogalmazás és mondatok. Lenyűgöző írás. :)