Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kovács Andrea - Pillantás a pokolba

2009.06.30

 

Kovács Andrea: Pillantás a pokolba

 

Normális, kiegyensúlyozott gyermekkorom volt. Apám, anyám gonddal és szeretettel nevelt, a család és a barátok gondoskodó légköre vett körül. Hogy miért éreztem mindig, és miért érzek még most is valami émelygést, ha eszembe jutnak azok az idők, nem tudom. Valami mély, zsigerből kiinduló undor kerít hatalmába, ha csak felidézem azt az ostoba vigyort a képükön. S anyám hajának az illata! Talán szelíd és gyengéd hangulat kéne, hogy elragadjon. Miért érzek mégis feneketlen dühöt? Bár tudnám rá a választ! De válasz sosem volt a kérdéseimre. Csak mosolyok, nevetés, babusgatás, cirógatás. S én egyre jobban eltávolodtam tőlük.
Ami a legfurcsább volt az egészben, hogy senkinek sem tűnt fel a klauzúrám. Mintha a láthatatlan falat, mely körülvett, és elválasztott az ő világuktól, csak én érzékeltem volna. Idegen voltam köztük, idegen ebben a világban. Eszmélésem első perceiben, mikor kibukkantam szülőanyám méhéből, csendesen bámultam a fölém hajoló emberek arcán a bugyuta vigyort. Próbáltam megfejteni mire föl ez a végtelennek tűnő vicsorgás, hogy nem szakad szét az arcuk?! Később persze tucatnyi kísérlet és megannyi kutatással töltött óra után megfejtettem az emberi lény mimikájának kulcsát. Miután lefejtettem a bőrt legelső vizsgálati alanyom arcáról, s megkértem, hogy mosolyogjon, csak szánalmas nyöszörgést kaptam válaszul. Bár nem a várt reakciót láttam a lecsupaszított izmokon, mégis végtelenül tanulságos volt. Sajnos nem sokáig vizsgálódhattam, mert még a legmasszívabb felépítéssel rendelkező egyed is túl hamar kiszenvedett ahhoz, hogy minden lehetőséget megragadjak struktúrájának megfejtéséhez. Megtanultam, hogyan kezdjem a kevésbé létfontosságú szerveknél a vizsgálódást, és hogyan juthatok el lehetőleg minél később a halál beálltáig. Addig a pontig, ahol – állítólag – a lélek elhagyja a testet.
Nem volt egyszerű feladat. Először meg kellett birkóznom azokkal az elvárásokkal, melyeket velem szemben támasztottak. Kénytelen voltam, hiszen a munkám fontos része volt a kapcsolatteremtés. Megtanultam hát alkalmazkodni és beilleszkedni, kommunikálni, eltűrni, sőt viszonozni a testi kontaktust. Úgy fogtam fel az egészet, mint egyfajta személyiségfejlesztő tréninget. Legyűrtem az undort és az ellenkezést magamban, megtanultam uralkodni ösztönös reakcióimon. Olyannyira sikerült a feladat, hogy senki sem vett észre semmit sem, a bennem zajló folyamatokról. Mondhatják persze, hogy kétszínű voltam, esetleg hazug, alattomos, satöbbi, az emberi nyelv végtelen variációt ismer önnön gyalázatára. Mégis azt hiszem abszolút etikusan jártam el. Sosem hazudtam magamnak. S ez az egyetlen, ami számít! Melyikük mondhatja el ugyanezt magáról?
Mindent egyetlen célból tettem, kutattam a miérteket. Hogy miért vagyok más, hogy miért különbözök tőlük, hogy miért nem érzek semmit sem undoron és szánalmon kívül. Mindig tudtam, hogy mit akarok, és semmi sem tántorított el a célomtól. Még az a velőig hatoló, minden idegvégződésemet felbolygató inger sem, amit vágynak hívnak. Megpróbáltam kizárni, tudomást sem venni róla, de testem gyarló késztetése erősebb volt nálam, hát végül engedtem neki. Megértettem, hogy ez is a létezésemhez tartozik, éppolyan igény, mint az éhség, vagy a szomjúság. Érdekes volt megélni, ahogy az érintés, melytől addig viszolyogtam, hogyan változik át, miként vezet el az undortól az élvezet legmagasabb fokára, s igen tanulságos volt tanulmányozni, hogy a nőkből miféle reakciókat váltanak ki a mozdulataim, érintéseim. Később igen fontos része lett kutatásaimnak a szexualitás. Érdekes volt végig nézni, hogyan változik át az arcokon a gyönyör fájdalommá. A szemekben a rémület és a hitetlenkedés, mindaddig, míg az a törékeny kis idegszál, mely az üregéből kiemelt szemgolyót az agyhoz köti, el nem szakadt. Volt valami mulatságos abban, ahogy az ép szem tekintete szinte gyászolta elvesztett testvérét. Aztán meg vadul forgott üregében, szinte megveszekedett gyűlölettel tapadt rám, s a szem gazdája mintha minden érzelmét belesűrítette volna ebbe a pillantásba. Végre megértettem, mit jelent az a kifejezés, ha szemmel ölni lehetne. Igen! Ez volt az a pillantás! S minden alkalommal, mikor felvillant bennem a megértés fénye, diadal töltött el. Sajnos csak röpke ideig élvezhetem eme diadalt, mert minden megoldás újabb kérdést vetett fel. A kérdések pedig válaszokért ordítottak, nem hagytak nyugodni, addig űztek, hajtottak, míg újra neki nem álltam a kutatásnak. Hogy élveztem-e? Természetesen élveztem. Miért ne élveztem volna? Nem, nem, ne értsenek félre, nem a fájdalmukat élveztem, a kínjaikat. Nem. Magát, a kutatást élveztem. Maguk talán nem örülnek, ha egy-egy esetet megoldanak? Nem tölti el elégedettséggel önöket, ha lezárhatnak végre egy ügyet? Ahogy a csillagászok hóbortos kitartással kutatják az eget, és az Univerzum rejtélyeit, s egyetlen, fényéveket átívelő távolságban ébredő neutroncsillag felfedezése eksztatikus örömöt vált ki belőlük, úgy élveztem én is a munkámat.
Minden kérdésem egyetlen pontra vezethető vissza, s ez nem más, mint a lélek.
A kutatás szempontjából igen fontos tényező a fájdalom. Sőt, meglepődnének, milyen sokáig lehet fokozni a fizikai kínokat! Ha a fájdalomokozás lett volna a célom, felhagytam volna az egésszel, az első kísérlet után. Nem maga a kín a lényeg, hanem az arra adott válaszok. A fokozatokra adott reakciók. Hihetetlenül meglepő volt számomra, hogy olyan törékeny lény, mint egy gyermek, mennyire ellenálló tud lenni a fájdalommal szemben. Sokkal hamarabb kialakítják elméjükben azt a zugot, ahová a kínok elől menekülnek, mint a felnőttek. Természetesen nem a legelején, nem, nem. Az elején, az első hetekben egyik ájulásból a másikba esnek. Végül, lenyűgöző az ember alkalmazkodóképessége, egyszerűen adaptálódnak a fájdalomhoz. Itt jön a következő fokozat. Majd az azt követő, és így tovább. Végül persze mind meghaltak, s bosszantó módon, mindig akkor, amikor már azt hittem megtaláltam azt a helyet, azt a központot, ahol a lélek lakozik. De sosem értem el. Egyetlen egyszer azt hittem, itt tartom a kezemben a megoldást, de végül csalatkoznom kellett, csupán idegi reakció volt. Pedig hogy lüktetett a tenyeremben! A szív gyengülő rándulásainak tétova ritmusára végigfolyt kezemen a meleg és ragadós vér, melyhez oly sok kultúra köt legendákat és mítoszokat. Az élet nedve! Milyen szánalmasan patetikus! Végül csupán egy élettelen izomcsomó toccsant le markomból az asztallapra. Abban a pillanatban, ahogy a kitépett szívről az emberre néztem, még láttam a tekintetében az értetlenséget, s érdekes módon, akkor már nyoma sem volt benne félelemnek. Csak nem értette, ahogy én sem, hogyan élhet és érezhet még mindig, ha egyszer a szíve itt lüktet a tenyeremben. Rájöttem, hogy rossz helyen keresem a válaszaimat. Nem a fizikai fájdalom a kulcs. A szenvedéshez hozzászoktak, túl sokáig tartott újabb válaszokat kicsikarni a testekből, és a kapott eredményekhez képest túl hamar adták fel a küzdelmet.
A pszichológusuk kérdezte tőlem, hogy kínoztam-e állatokat. Nem. Sosem tettem ilyet. Az állat túl primitív, túl egyszerű. Génekbe zárt ösztönök csupán. Bár, némely lónak, kutyának egészen értelmes kifejezés ül néha a tekintetében, s a ragaszkodásuk az emberhez, feltételezi a lélek meglétét. Mégsem éreztem soha késztetést, hogy bennük keressem a válaszaimat. Nem éreztem kihívásnak.
Szóval, ott tartottam, hogy más utat keresek. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy az emberek egymáshoz fűződő kapcsolatában keresem a megoldást. S végül, azt hiszem, itt találtam meg, amit kerestem. Tudják, szinte tapinthatóvá válik a kötelék, mely egy szülőt a gyermekéhez fűz, ha kellő intenzitású fájdalomnak tesszük ki azt a gyermeket. Nyers, zabolátlan energia! S micsoda erő, fortyogó, bugyogó, kénköves pokol árad a szemekből, ahogy rám tekintenek. Felkavaró, csodás és lehetetlenül végtelen! Felemelő pillanatok, el sem tudják képzelni, milyen felséges, gyönyörűséges volt végre megpillantani! Nem a könyörgés, az önfeláldozás szánalmas nyivákolása, dehogy! Abban semmi felemelőt nem találtam, ahogy egy férfi képes volt elvágni a felesége torkát, csak hogy a fiát megmentse. Feleslegesen. Unalmas és sablonos döntés volt. És az a szipogó, nyálas ígyszeretlekúgyszeretlek! A krematórium lángjában semmivé vált az ölelés, az egymásba kulcsolt kezek és összekapcsolódott tekintetek őrjöngő fájdalommá olvadtak. Szeretet?! Ugyan már! Csupán a fajfenntartás túllihegett, mesterségesen felmagasztosított szinonimája! Meg kell, hogy mondjam, nagyon kevés ember volt képes az áldozatra! Túl sokan döntöttek saját, szánalmas, olcsó életük mellett, túl sokan dobták oda gyermekeiket az életösztön késztetésének engedelmeskedve ahhoz, hogy higgyek a szeretet mindent legyőző erejében.
De az a lobogó, lángoló düh, a szemekben! Az, igen! Az igazi volt! Az volt az! Megtaláltam, az enyém volt! Magamat láttam azokban a pillantásokban, akkor és ott semmiben sem különböztem tőlük. Olyanok voltak, mint én. Sőt, egyek voltunk! Ahogy találkozott a tekintetünk, és összecsaptunk. Láttam felébredni az ember valódi énjét, s annak köze nincs Istenhez! A bosszúvágy, a feneketlen gyűlölet, az a létezésen túlmutató düh! Megragadtam és magamba olvasztottam ezeket a perceket, s éreztem, ahogy ők is hatalmasabbá válnak általa.
Felrobbant bennük a szunnyadó, s elemésztette az emberséget, a gügyögő jóságot, a szánalmat, a megértést, a gyengédséget. Nem maradt más, csak a káosz! S utána, a hideg, számító pillantások, melyek a lépteimet követték, a mozdulatlan, pillátlan tekintet, mely az enyémbe fúródott, s melyben nyoma sem volt könyörületnek, vagy megbocsátásnak. Azt mondják, a gyűlölet sötét, koromfekete verem, melyből nincs kiút. Hazudnak! A gyűlölet világít, szinte süt, éget, mint a tűz, és olyan gigászira duzzad, hogy mindent elemészt maga körül. Erősebb az életösztönnél, erősebb a szeretetnél, erősebb a halálnál is. Mert végre, nem a nihil nézett vissza rám, az üvegessé meredő szemekből. A halálba dermedő pupillákban nem az üresség ült, hanem ígéret. Még találkozunk! Ezt üzenték azok a szemek. Azt, hogy túl a létezésen, túl az életen is emlékezni fognak rám, hogy nem felejtik el azt, amit tettem. Hogy eljönnek értem!
Most már tudom, hogy a halál, nem a vég, csupán a metamorfózis egyik állomása. Tudom, hogy itt vannak körülöttem, tudom, hogy várnak rám. Én is várom őket. Végre hazavisznek, oda, ahová tartozom. Ahonnan sosem lett volna szabad kiszakítani engem.
Mert van olyan határ, amit még a Teremtés sem léphet át.

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az író további műveit a Karcolaton olvashatod.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.