Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lana: Danse macabre

2008.02.10

 

Lana: Danse macabre

 

Kép Ahogy először megláttam, rögtön tudtam, hogy ő az. Elég volt egyszer rápillantanom, nem maradt bennem semmi kétség. Ahogy megvillant a szeme, tudtam, ő is felismert. Biztosan éreztem, hogy ugyanaz az idegen, furcsa bizsergés perzseli végig a testét. A szívem hirtelen hevesebben kezdett verni, összeszorult a torkom, szaporábban vettem a levegőt. Valami eddig teljesen ismeretlen, megmagyarázhatatlan öröm és boldogság járt át, hideg rázott, majd forróság öntött el. Cselekednem kellett.
Csábító, sokat sejtető pillantást vetettem rá, aztán lesütöttem a szemem, s kiléptem a kapu árnyékából az iskola udvarára. Körülöttünk senki sem vette észre, mi történt. A nagy pillanatok mindig ilyen jelentéktelenül, láthatatlanul esnek meg. Idegenek álltak körül, ma mindenki szórakozni jött. Az iskola szokatlan külsőt öltött magára, idegen hangulat lengte be az őszi levegőt, bár látszatra minden ugyanaz maradt. Mégis tudta mindenki, ez az éjszaka más.
A pincébe vezető ajtó felé indultam. Sokan mentek le előttem, hisz a sötét mélyben, ahonnan a rock dübörgött, volt az igazi buli. De én nem lefelé tartottam. Az emeletre vezető utat nem őrizte senki. Így kellett ennek lennie. Tudtam, hogy minden előre meg van írva, ez már az idők kezdetén elrendeltetett. Nem kellett hátranéznem. Követett.

Elindultam a felfelé vezető lépcsőkön, kettesével vettem a fokokat, mert a vérem egyre gyorsabban száguldott, már nem várhattam sokáig. Magam elé képzeltem a tekintetét, azokat meleg, barna szemeket. Hiába, mikor egymásra néztünk, a sorsunk megpecsételődött. Olyan gyönyörű vonásai voltak, bár talán nem ez a leghelyesebb kifejezés egy férfi arcának leírására. Mégis… tökéletes volt. Annyira nem emberi, annyira más, mint bárki. S csak az enyém.
Az első forduló után éreztem, ahogy hűvös keze megragadja az enyémet, talán kicsit félve, de mégis határorozottan, mintha csak kérdezné, vagy próbálgatná, tényleg valóság-e mindez. Válaszul bátorítón megszorítom a kezét. „Ne félj!”- sugallom felé, s közben akaratlanul is elmosolyodom.

Szinte hallom a szívem dübörgését, s vérem egyre élénkülő tébolyult, őrjöngő lüktetését. Miért van ilyen sok lépcsőfok? Kezemet előre tartva belököm az ajtót, az utolsó akadály. Hátamat neki vetem a falnak, s magam elé húzom. Arcára kintről fény vetül, olyan kísérteties az egész. Mélyen a szemembe néz, érzem, ahogy megsemmisít ez a tekintet, már nem létezem többé. Eggyé válunk egy néma pillantástól. Minden átmenet nélkül, hirtelen csókol meg. Ajkunk összetapad, becsukott szemem előtt szédítően színes fények cikáznak, s úgy érzem, szétnyílik alattam a padló, elsüllyedek, örökre el. Megszűnik az iskola, eltűnnek a falak, nem hallom a lentről felszűrődő tompa hangokat, csak sebesen pörgök, forgok, ahogy szorosan a nyaka köré fonom a karjaim. Átölel, s egészen magához szorít, még a szívünk is egyszerre dobog. Összeforrunk, elválaszthatatlanul. Tudom, hogy örökre így kell maradnunk, a világ, az emberek, az Élet nélkül, csak mi ketten, eggyé válva a kábító szenvedélyben, a forró mámorban.

De még nem most. Remegve kissé eltol magától, s kérdőn rám tekint.
- Ki vagy te? - súgja nagyon halkan, szinte érthetetlenül, szavak nélkül, mintha csak a szája mozogna, mégis érzem, ahogy bársonyos hangja átitat. Végigsimítja az arcom, szinte vizsgálva, óvatosan. Tényleg lehet ez valóság? Vagy csak egy álom az egész?
- Szerinted számít ez? - kérdem, de nem eresztem el a tekintetét, bárhogy is próbál félrenézni. Ő most már örökre az enyém. Én pedig az övé. Nincs semmi, ami elválaszthatna minket.
Ezúttal én csókolom meg. Körülöttünk vad táncot jár a világ, s mi egyre sebesebben pörgünk, nem törődve immár semmivel. Eltűnik minden, amit valaha éreztünk, ami valaha volt, egy új élet, egy új világ nyílik meg előttünk, ahogy lángoló vággyal öleljük egymást.
- Szeretlek - mondja szenvedéllyel telt hangon, de nem válaszolok, csak újra megcsókolom.
S mikor már tudom, hogy nem tehet ellenem semmit, mikor érzem, már végleg elveszett, akkor lágyan, selymes hangon a fülébe súgom:
- Tudtad, hogy az etruszkok számára a meghalás erotikus aktus volt?
Riadtan rám néz, látom, amint a barna szemekben félelem gyullad. Megértette. Próbál magától eltolni, a teste azonban cserbenhagyja, mert tudja azt, amit a lelke még nem akar elfogadni.

- De miért? - kérdi elhalón. Szemében talán könny csillan.
- Eljött az időd - felelem egyszerűen. Ugyan mit mondhatnék? Erre egyszerűen nincs válasz. Nem vagyok más, mint a halál angyala, egy démon, akit ő teremtett. Mert mindenkinek megvan a maga halála, s a Halál mégis ugyanaz. Örökre.
Döbbenten néz rám, sötét szemeimben végre felfedezi a végtelenséget, a feneketlen mélységet. Egyszerre kíván és fél tőlem. Izgatott várakozással tölti el, érzi a vágyat, mely szorongató kínnal párosul. De már nem tiltakozik. Még mindig hűvös kezét felhevült arcomhoz érinti, majd mámorítón megcsókol. Beleremegek, és érzem, ahogy az ő teste is fellángol. Végleg egybeforrunk, ezúttal tényleg örökre.
Az utolsó, tökéletes pillanatban, mikor már a szívünk kiszakad a helyéről, oly hevesen dobog, mikor már nem kapunk levegőt, mert mindent elfojt a lángoló szenvedély, mikor érezzük, ahogy elég a testünk, s felperzselődik a lelkünk, akkor semmivé válunk, s mégis… az igaz szerelem által mindenné leszünk.

 

 

 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szerző további írásait az Imagine oldalán olvashatod.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Jujj....

(Lilly, 2010.04.20 19:07)

Az elején nem értettem, hogy ebben hol lehet a borzongás. De a vége! Szétperzselődnek a szerelemtől! XD!! Durva!! XD!