Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Maggus - Végleg egyedül

2009.12.19

 

Maggus - Végleg egyedül

 

KépAz óra a szokásos ütemének felével kopogta a másodperceket. Nyitott szemmel, a fal felé fordulva feküdtem az ágyban. A tapétába vájt mélyedéseket néztem, öt volt belőlük, párhuzamosan sorjáztak szemben velem. A ujjaim végén lüktető fájdalom tompán figyelmeztett arra, hogy én kapartam őket oda. Nem emlékeztem rá, de homályos agyam nem talált más magyarázatot a vérző, leszakadt körmeimre, se a véres csíkokra a falon. Nem akartam mozdulni. A zsibbasztó fájdalom, mely csöndesen simogatta a testem, nem enyhült.

De igazából nem zavart... A paplan alatt meleg volt, az egész testem izzadt, de a fogaim összekoccantak. A verejték lecsurgott a homlokomon, a napok óta gyűlő mocskot a szemembe mosta, de még csak nem is pislogtam. Feküdtem, mozdulatlanul. Immáron harmadik napja. Nem voltam éhes, se szomjas, nem kellett semmi. Csak az öntudatlanság. Aztán megmozdult bennem valami...

És kitört. Felsikoltottam, a testem görcsösen rángatózott, vergődtem az ágyon, zokogtam. Kiabáltam és sikítoztam. Aztán elmúlt. Úgy, ahogy jött. És én reszketve nyúltam az éjjeli szekrényem felé, hogy bevegyem az újabb adag nyugtatót. Eddig is túl sokáig vártam. De a mozdulat közepén megdermedtem. Kimeredt szemmel bámultam a franciaágy másik felét, amin keresztül kellett nyúlnom. Üres volt. Kapkodni kezdtem a levegőt, ahogy letaroltak az emlékek. Újra sikoltottam a fájdalomtól, kétségbeesetten tiltakozva az élmény ellen. A nyugtató túl messze volt. Nem értem el. Képtelen voltam rá. Az akaratomnak, az ellenállásomnak itt vége volt. Hiába tiltakoztam, a képek berobbantak a fejembe.

Nagyon lassan mosolyra húztam a szám, és megsimogattam valamit a párnán. Valamit, ami nem volt ott. Egy ember fejét. Éreztem, ahogy bársonyos hajszálai beleakadnak a nyílt sebekbe az ujjamon. Sóhajtva szagoltam a levegőbe, nem érezvén a rothadás és a halál bűzét. Helyette kellemes szappanillat lengte be az ágy körüli helyet. Tovább mosolyogtam, ahogy az érzések egyre elevenebbé váltak a fejemben. A férfi felemelte a fejét. Elhúzta a száját, kedvesen megérintette az ujjával az orromat. Halkan felnevettem, továbbra sem vettem le róla a szemem. Aztán az arc elkezdtett fogyni. Beesetté vált, a bőre ijesztően zöldes lett, rátapadt a járomcsontra, a szaga pedig elkábított. De mosolygott. A szeme fakóvá vált, kihunyt benne minden fény. Végigsimítottam rajta, a bőre pergamenszerű volt, és száraz.

Aztán hirtelen jött a sötétség. Lágy szellő, halk koppanások, ahogy göröngyök ütődnek a sima falapra. Felsikoltottam. A temető. Sok ember, érzem a jelenlétüket. Beszélnek, rózsát szorongatnak, könnyeznek. A harag feltámad bennem. Mit tudnak ők arról, mi az a szenvedés? Hogy mi az igazi fájdalom? Vicsorogtam. Majd megint jött a sötétség. Fertőtlenítő szagát éreztem. Igen... Ez sokszor visszatér. Aztán halk hangok, artikulátlan ordítás, öklendezés. Kinyitottam a szemem, és néztem magam, ahogy a padlóra zuhanok. Ahogy szemben áll velem a fehérruhás démon. Hörgés hangjai verekedték magukat a fejembe. Emberek szaladgálnak körülöttem, riadtak. Mind fehérben. Homály... Szinte semmit sem láttam. A kín olyan erős, hogy nem tudok tovább parancsolni magamnak. Nézem a testem, ahogy görcsösen rángatózva hányni kezd a fehér folyosón. 

A sötétség újra lesújtott. Új képek, hangok, illatok a fejemben. Halk zene... Sikoltottam, ezt az emléket nem akartam. Nem akartam kinyitni a szemem, de nem kérdezte senki. Hatalmas, világos, tágas templomban álltunk. A fehér ruha vakított, az orgona hangjai és a virágillat elkábított. Üvöltve néztem magam, ahogy boldogságtól ragyogó arccal állok szemben vele... Vele... Nem... Nem akarom látni az arcát...

Éreztem, ahogy az ujjaim végre rákulcsolódnak egy műanyag üveg nyakára. Kimerevedett szemekkel figyeltem, ahogy csavarom le a kupakot, és a flakon teljes tartalmát a kezembe öntöm. Nem számoltam meg, hány apró kapszula pihen a tenyerben. Lenyeltem... Aztán lassan visszahanyatlottam az ágyra, szemben a vérfoltos körömnyomokkal, melyeket immáron nem láttam. Semmit sem láttam többé... Éreztem a csöndes nyugalmat, ami lassan átveszi az irányítást a testem fölött. Behunytam a szemem, és mosolyogtam. Jó volt...

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az író további műveit a Karcolat oldalon találod.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.