Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Grizabella - Arlin meséje

2008.07.07

 

Grizabella: Arlin meséje 

 


Kép Élt egy lány a világban, akit Arlinnak hívtak. Nem számít, mikor élt, az se, hogy hol s hogy mivégre, hiába keressük erre annyian a választ. Az ember nem arra születik, hogy a kérdéseire választ leljen, az Élet bölcsebb nála, s tudja, hogy a válaszokkal épp attól a bizonyos lázasan kutatott értelemtől fosztaná meg örökösen kíváncsiskodó gyermekeit. Ezt hamarosan Arlin is megtanulta. De az egy másik történet volna, s ez a mese most másról szól.

Arlin néhány tekintetben egészen különös lány volt. Mindenkivel szóba elegyedett, s mindenkihez volt egy-két barátságos szava – feltéve, ha nem ember volt az illető. Ismerte minden élőnek s élettelennek a lelkét, ami csak körülvette őt. Órákig nézett az állatok gyöngyözően tiszta tekintetébe; hallgatta a fák ősi titkait, akik olyan nyelven suttogtak a fülébe, amit ma már senki sem értett, a szavak íze mégis egyértelműen és eltéveszthetetlenül perzselte meg gondolatait; beszélt a könyvekkel, akik szövevényes lelkükbe zárva félelmetes erőt vigyáztak; barátja lett egy könnycsepp, mely a szeméből kiszabadulván végzetes örömmel vetette magát egy sáros pocsolyába; ismerték őt a felhők, a távolba révedő hegyormok, a harmatcseppbe zárkózott, magányos napsugár; s egyszer rákacsintott élettől megrészegült szemével a Halál is.

Az emberekkel azonban valahogy sosem értette meg magát. Így került a széles ablakpárkányos, fehér szobába. S hiába néztek be hozzá többször is egy nap, ő nem szólt senkihez, csak ült az ablak mellett, és a szemében irtózatos tűz ragyogott. Ez a tűz felégette a távolságot közte és minden más között, amitől a falak vagy önnön emberi korlátait elzárták. Mikor így nézett, övé volt az Élet, az az Élet, ami benne született, csak benne létezhetett maradéktalanul, s benne halt meg újra és újra, ahogy a kesernyés gyógyszerek végiggurguláztak a torkán. Az emberek féltek ettől a tűztől. Az emberek műtűzzel hamvasztották el benne az igazi lángokat.

Arlin mégsem szenvedett. Boldog volt. Főnixnyugalommal talált magának mindig utat, hogy továbbéljen saját törvényei szerint. Ha százszor kellett elölről kezdeni, százszor is elölről kezdte.

Sokáig élt így. Megközelíthetetlen volt mindenki számára, ám ha ő akart elérni valamit, csak a szemét kellett lehunynia hozzá, s a kezével már meg is érinthette. Óceánok hullámfolyosóin keringőzött a fénnyel. Ezernyi darabra hullott, s a szél szerteszórta őt, hogy aztán újra összefújja egésszé az értetlenül hunyorgó déli nap alatt. Így járta be a világot. Ha játszani kívánt, a szivárvány ugrókötélként perdült lábai elé. Ha kacagott, a föld is vele nevetett öblös baritonján, és megrázkódott a világ. Ha pedig álmos lett, a Hold bölcsőt kanyarított magából, és mámoros álmokba ringatta.

Egy nap Arlin észrevette, hogy nincsen egyedül. Egy fiú ült mellette az ablaknál, világos hajú, szomorú szemű. Egy pillanatra összefordult a fejük. Tenger fodrozódott a fiú tekintetében, hol sötéten, hol világosan morajló, árnyéktalan tenger. Egyszerre kapták félre a szemüket. Túl fájdalmas volt. Tűz és víz nem találkozhat így. Előbb-utóbb összemosódnának, és azt nem szabad, mert erejük épp a különbözőségükben rejlik.

Arlin azt hitte, a fiú is majd ugyanúgy eltűnik, ahogy mindenki más. Mégsem így történt. A fiú valamiért ottragadt, mintha őt is bűvkörébe vonta volna az a megnevezhetetlen erő, ami a lányt az ablakpárkány delejes nyugalmába faragta.

Onnantól fogva egymás mellett ültek nap mint nap szótlan révületben. Arlin nem tudta, hogy a fiú is azt látja-e, amit ő vagy valami egészen mást. Nem is érdekelte. Nem ez volt a lényeg. A lényeg maga a puszta tény volt. Hogy ott vannak. Hogy át tudják verni az álcák mögött rejtőzködő világot.

Már nem voltak ismeretlenek. Ismerősök sem. Nem kötődtek egymáshoz, de egymás nélkül felőrlődtek volna a fehér szoba fehér csendjében. Egyszerűen részesei voltak a másik életének. Okok nélkül. Múlt nélkül és jövő nélkül. Két összefonódó árnyalak egy nemlétező jelen csupasz színpadán. Valahogy így történt. Az ablak két szélén ültek, de a lelkük közti határ beleolvadt az üvegen betűző fények játékába.

Arlin magában elnevezte a fiút a Régennek. Nem gondolkozott a néven, egyszer a fiúra pillantott, és ez a szó bukott fel őrült összevisszaságban örvénylő gondolatai közül. Régen. Nem számított, hogy ilyen név nem létezik. Mikor néha lopva a fiú szemébe nézett, tudta, hogy így hívják.

Időtlen napokig ültek a fehér szoba csodákra nyíló ablakában. S végül egyik reggel Arlin különös előérzettel kapta oldalra a fejét. Régen eltűnt. Egyedül maradt.

Tétován nyújtotta kezét abba az irányba, ahol azelőtt a fiú ült. A másik fél. A tenger hűvössége az égő erdő tombolása mellett. Az észrevétlen érkező és észrevétlen távozó boldogság. Akit senki sem várt, s akit senki sem hiányol. Aztán Arlin keze lassan lehanyatlott, mintha valami szemmel láthatatlant simítana végig búcsúzó bizonyossággal.

Régen semmi emléket nem hagyott maga után az ablakpárkány világból kiszakadt szegletében. Mintha ott se járt volna.

Arlin másnap titokban kettőt is legurgulázott torkán a kesernyés gyógyszerekből.

Harmadnap hármat.

Nem érzett semmi változást, a változás mégis tagadhatatlan volt.

Ha lehunyta a szemét, immár nem a megszokott képek fogadták. A valóság fátyla mögött élő erdő fái megelevenedtek, egy árnyalattal mintha sötétebbé váltak volna, s fokozatosan furcsa lényekké alakultak, amilyeneket eddig sosem látott. A levegő sötétlila palástot terített magára, és madarak érkeztek a távolból, sárgán és pirosan világító szemmel belé látó, sötét madarak. Az erdők mélyén elfeledett tábortüzek gyúltak, s a föld alatt, a vak mozdulatlanságban ércharang csendült. És zúgott, mennydörögve zúgott az áldott-átkozott tenger.

Negyednap Arlin szédülni kezdett. Zavartan hánykolódott egy hajón, mely elveszetten kóborolt a viharfelhők között.

A következő napon a szoba nem volt fehér többé. Levedlette régi valóját, és naivan kergetőző szivárványszínek martalékává lett.

Végül a napok is megszűntek létezni. Csak lustán és szakadozottan pergő élet-szemcsék maradtak.

Összefüggéstelenül felvillanó képek, s a világ hangjaiból eggyé simuló szokatlan zene. Nap és Hold vakító váltakozása. Minta az Élet hirtelen s egyszerre akarna megmutatni magából mindent.

Aztán az őrült szédület egy rántással megállt, és Arlin ismét az ablakban ülve találta magát. És ismét nem egyedül. Komoly szemű egyszarvú nézett vele szembe.

- Szervusz - mosolyodott el a lány halványan. Gyengének érezte magát.

- Szervusz - gömbölyödtek ki az egyszarvú szájából a szavak.

Egy ideg csak nézték egymást, a már csak szelíden parázsló szemek és a látogató bölcs mélyfeketéje. Aztán a lány szólalt meg, önkéntelen bizonyossággal.

- Te sem vagy egyedül. - Aztán csak várta a választ.

- Nem - rázta meg fejét az egyszarvú -, ugyanúgy vagyok, mint te. Látod, most nappal van. Ilyenkor ő járja az eget. Enyém egyedül az éjszaka lehet, én vagyok, aki betöltöm a csillagok közti némaságot. S találkozni mi ketten, csak elvétve találkozunk, ha az idő kifordul a sarkaiból néhány pillanatra, és egybemosódik a napszakok közti határ. Olyankor mindketten az ég peremére nyargalunk, mert tudjuk, milyen ritka tünemény ez, s hogy bármelyik pillanatban vége szakadhat, elragadva minket egymástól.

- Ő is olyan, mint te?

- Nézz ki az ablakon! Mikor ilyen gyönyörű, fehér felhőkkel borított az ég, könnyen megláthatod őt. Hatalmas szárnyai vannak, s ha olykor télen megrázza magát, az ő elejtett tollaiból hullik a hó a földre.

Arlin ámulva nézett ki az ablakon. Kutatta a másikat. Aki csak az egyszarvúval együtt létezhetett, mégis nélküle.

- Nem látom… - mormolta. Végigpásztázta az összes felhőt, de egyiknek sem volt szárnyas ló alakja.

- Mert rosszul nézed - mosolyodott el az egyszarvú, és alighogy kimondta, a lány meglátta.

Igen, valóban rosszul fogott hozzá, mikor az egyes felhőkben kezdte el keresni a pegazus képét. Ez annál sokkal felfoghatatlanabb volt. Az egész eget két irdatlan szárny borította be, a lény teste pedig kissé sötétebb felhőgomolyokból rajzolódott ki a horizont vásznán. Arlin lenyűgözve figyelt.

- Ez…

- Nem kell meghatároznod. Tudom.

A lány lehajtotta a fejét. Igen, ha valaki tudta, akkor az az egyszarvú maga volt. És most már tudta ő is.
- Mondd csak... hogyan történt?

- Régen - Arlin megborzongott -, még nem létezett a Nap és Hold. Egyetlen hatalmas fényforrás létezett csak, amely bármilyen természetű fénnyel tudott világítani. Igazából egy óriási gömb volt, majdnem akkora, mint maga a Föld. Aztán történt valami… A Földön olyan erők ébredtek, amelyeknek sötétségre volt szükségük. Nem tudom pontosan hogyan, de ezek az erők felrobbantották a legelső fénylő gömböt, mert az minden apró, nemkívánatos részletet bevilágított. Akkor születtünk mi. Én, aki azontúl a Napban pihenek nappalonként, és ő, akit a Hold őriz magában, míg én éjszaka az égen vágtatok, s a sarkam nyomán csillagok születnek.
Így vágott bennünket ketté valami megnevezhetetlen hatalom.

Mégis jól van ez így.

Azelőtt nem ismertük egymást, mert ugyanazok voltunk.

Most elzár bennünket egymástól az Élet törvénye, de az a néhány időből kirándult pillanat mindenért kárpótol.

S talán egyszer majd újra azok leszünk, akik öntudatra ébredésünk előtt voltunk. Újra ugyanazok leszünk mi ketten, de immár az átéltek lenyomatával lelkünkben, és a tudattal, hogy egyszer létezett más is a jelenen kívül.

- És szerinted…? - Arlin szemeiben évek óta először jelent meg igazi félelem.

- Igen. Ha elhiszed, ha elfogadod, te is érezni fogod majd mindezt. Hogy talán nem élhet együtt a Tűz és a Víz, hogy talán mások halottnak mondják őt, hogy talán igazuk is van, mégis, ha te hiszel benne, mindez nem számít. Te is tudod, hogy lehetetlen nem létezik.

Arlin köszönetre nyitotta a száját, de az egyszarvú eltűnt, mire megtalálhatta volna a megfelelő szavakat.

Másnap órákig szárnyalt a felhők útján egy hatalmas pegazus hátán.

Harmadnap rámosolygott egy fehér köpenyes alakra, aki a szobájába nézett.

Valami újra megváltozott.

Többé nem volt szükség a kesernyés gyógyszerekre.

A főnix ismét feltámadt hamvaiból, és a tűz a szemekben úgy lángolt, mint még soha. Különös, nyugodt hullámokként fodrozódtak most a lángok.


A következő évben Arlin kiszabadult a fehér szoba ablakpárkányának bűvköréből. Az ott átélteket azonban sosem felejtette el. Megtanult hinni abban, ami élni segítette, s ha valamiben hitt, a hite megingathatatlan volt, hiába nézték mások továbbra is bolondnak.


Élt egy lány a világban, akit Arlinnak hívtak. Nem számít, mikor s hol élt, csakis az, hogy hogyan. Egész életében égett benne az Élet szeretetének a tüze. S mikor végül, sok évvel később meghalt, mosolyogva fogta kézen a tenger-szemű Halált.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az író további írásait az Imagine és a Merengő oldalán olvashatod.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.