Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Manócska - Csillagom

2008.02.08

 

 

Manócska: Csillagom

 

Ha csöndes, magányos estéiden eszedbe jut, feküdj le a puha, meleg fűbe, hagyd, hogy a nyári szél hűs szava megsimogassa az arcodat és könnyű, láthatatlan kezeivel a végtelen sötét égre vezesse fáradt tekinteted, melyben olykor még megcsillannak legféltettebb álmaid. Nézd csak, gyönyörű csillagok! Visszanevetnek rád, ha mosolyogsz, és saját könnyeikkel mossák arcod, ha sírsz. Ha elég sokáig nézed a sötétség apró fénygyermekeit, lassan te is hallani kezded. És kérlek figyelj, hiszen ez a gyönge, messzi hang, mely az elérhetetlen távol öleléséből érkezett, hozzád jött. Némán hallgasd, míg végül már nem is a füledben, hanem lényed óvó karjai között szól. Útja nem ér véget soha, hagyd hát, hogy hozzád bújva megpihenjen, és neked adja az egyetlen kincsét.

Kép


Fenn, a világ minden földi sebét finoman borító ég leplén, ott élnek ők, mint gondos munkával megfestett, kicsi angyalok. Csak a fényüket látod, gyönyörködsz benne. De néha-néha egy-egy apró csillag elveszíti ragyogását. Ilyen volt ő is. S hogy hogyan veszítik el mindazt a csodát, amiért az égbolthoz szögezték őket? Egyszerű. Félelem, harag, düh, kétségbeesettség. Ő is félt, hiszen a milliónyi csillag közt is fázott a szíve a magánytól. Nem hitte már, hogy egyszer akárcsak reménye lesz arra, hogy újra régi pompájában táncolhasson körbe, persze vigyázva arra, hogy a kezét soha ne engedje el! A kezét a szinte már megszédítő tisztaságú, s ragyogású párjának, aki őt is újra fénnyel töltötte el, szebbel, mint azelőtt valaha. Ez csak álom volt az árva szívében, hiszen akárhogy nyújtózott, kapaszkodott, lépett vagy futott, sehogy sem érte el. S közben egyre csak halványodott és tovább kopott. Számtalanszor esett el, és ha bánat áztatta szemmel is, de mindig felállt. Míg egyszer valaki a kezét nem nyújtotta felé. Csoda! Csak ennyit súgott az arcán alig láthatóan kinyílt mosoly. Bízott ebben a kézben, ami utánanyúlt és megosztotta vele álma titkos-színes képeit. Tettek egy lépést előre, együtt, egymásba kapaszkodva, de ő nem bírta, elesett. Megrémült, mikor látta, egyedül maradt. Könnyeibe fagyva kapkodta a fejét, s végül megtalálta. De nem! Az nem lehet! Kiáltott utána, s a kéz, ami felhúzta, most mosolyogva legyintett csupán és ment tovább. Megbabonázta az a tiszta, tündöklő fény. Ő pedig ott maradt remény, színek, álmok nélkül a szűnni nem akaró csendben. A csendben, melyet aztán keserű, eldobott, szerető szívének hangja tört meg örökké futó visszhangot verve, ahogy millió darabra szakadt. A fájdalomtól égő szemeivel a földre nézett, s most egy láthatatlan mosolyra húzódott a szája. Hátradőlt, behunyta a szemét, nem félt, nem vádolt senkit, elengedett mindent. Már nem tartotta semmi. Értetlenül álltak felette egy rövidke ideig azok, akik látták, de lassan már senkinek nem hiányzott, csak üresen maradt, hideg helye sírt utána, de vissza már nem hozhatta.

Látod, ezt rejti fenn az ég, s a hang, aki hozzád utazott, ezt a mesét csak neked hozta. Vigyázz rá, emlékezz! És ha egyszer egy csöndes, magányos estén, amikor a puha fű és a meleg nyári szél simogat, keresd meg kérlek azt a sötéttől, hidegtől gyötört árva helyét!

 

 


A szerző további műveit az Imagine oldalon olvashatod Manocska név alatt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.