Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Mickey Long - A keményfejű

2010.02.17

 

 

Mickey Long: A keményfejű

 

A nevem Brad Komalsky, és már húsz éve dolgozom az éjszakában mint behajtó. Igaz, ami igaz, professzionális módon űztem az ipart, senki sem panaszkodott. Legalábbis a megbízóim közül. De mostanában úgy érzem, kiégtem.
Már azon sem szórakozom olyan jól, mint régen, amikor a delikvens mogyoróihoz tartott sokkolót be-bekapcsolgatom egy pillanatra. Persze nem sokáig, mert azt a vinnyogó ordítást, na, azt nem bírom. A régi harsány röhögésem mára csak féloldalas vigyorrá szelídült. Az ilyenkor az aszfalton terjedő vizelettócsában sem látok mostanában pornográf képeket. Pedig mennyit nevettem én ezen hajdanán…
Tudtam, addig kell abbahagynom, amíg csak csalódások okozta hegek vannak a szívemen, nem pedig tíz centiméteres bökőtől származók. Változik a világ. A kétezredik évfordulót elérve minden kölyök John Woo filmeken nő fel, és úgy lövöldöznek az automata Uzijukkal, mint hülyegyerek a vásári céllövöldében.

Mégis, amikor a visszavonulásomat megemlítettem Hájas Maxnek – a főnökömnek –, csak harsány nevetés volt a válasz:
– Tartozol nekem, te kutya! – törölgette a röhögéstől kigördülő könnyeit. – Az én tulajdonom vagy!
Nem tehetek róla, de első felindulásból lefejeltem az ipsét. Még össze sem rogyott, amikor én már testőre stukker után mozduló kezét fogtam, és őt is lefejeltem. A mázsás gerendaként hátradőlő gorilla tenyeréből kicsavartam a Berettát. A mozdulatot folytatva az asztaltól felálló Garry arcába szálltam a talpammal. Tudtam, hogy jó vétel volt az acélbetétes bakancs, de még engem is meglepett, hogy szinte az összes fogát sikerült kirúgnom egy mozdulattal.
– Fe állaf! – hörögte péppé zúzott ajka közül, majd jó néhány véres fogdarabot köpött a padlóra. – Ezérf meghalsz!
– Ja – mondtam, és pillanatnyi habozás nélkül röpítettem két kilencmilliméteres skulót a koponyája felé. A lőszer elhagyta a torkolatot, tengelye körül egyenletesen pörögve röpült Garry kitátott szája felé. Metszőfogát kitörve ért célba, majd a szájpadlásán keresztül haladva szétroncsolta az agyát, és a megemelkedő koponyája hátsó felén távozott.
A szétfröccsenő agyvelő amorf mintaként csapódott a falra, és egy vonagló, buja szajha mozdulataival csordogált lefelé.
Kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Öt perc múlva már a 66-os úton hasítottam a spécizett verdámmal és a hitelkártyámmal. Mások azt mondanák, hogy fejvesztve menekültem, én viszont a taktikai visszavonulás kifejezését használnám. Ebben a pillanatban teljesen mindegy volt, hová lesz a visszavonulás, egy volt a lényeg: legalább ötszáz mérföldre legyen innen.
Aki nem száguldott még kiló nyolcvannal a sivatag közepén, az még nem élt. A szabadság érzése eufórikus hangulatban verte a halántékomat, de amint a visszapillantó tükörben észrevette az engem követő fekete bömösöket, azonnal átült a hátsó ülésre. Nagyon meglepődtem, hogy a járgányok egyre jobban közeledtek.
A hátsó szélvédő atomjaira hullott, amikor két golyó elsüvített a fülem mellett. Nem vártam meg, amíg a harmadik is elsüvít a két fülem közt, hanem megnyomtam a kék gombot a sebváltón. A nitró végighömpölygött a csöveken, és berobbant a hengerek közé. Abban a pillanatban egy hatalmas lökést éreztem, a kocsi megugrott alattam, és az összes mutató kiakadt. A V8-asban valami életre kelt, és esküszöm, hogy egy AC/DC számot játszott.
Elmosódott a táj körülöttem, ahogy a plusz hetven lóerő is bekapcsolódott a négyszáz mellé a versenybe. A szél vígan fütyült a kilőtt szélvédőn, de néhány résbe egy zabszem se fért volna be. A visszapillantóban láttam, hogy a hátsó szárny rezegni kezd. Pedig a spanok mindig is húztak: Mustáng ez haver, nem pedig Boing!
Mindegy, ki mit mond, igenis a méret a lényeg, hiszen a hatalmas spojlernek és a húszas papucsoknak hála, a Ford meg sem billent alattam, nyílegyenesen haladt. Arról meg nem a kocsi tehet, hogy a kanyarról viszont elfelejtkeztem.
Tudtam, hogy esélyem sincs bevenni…
Teljes erőből nyomtam a fékpedált, és a Brembo fékek megtették a hatásukat. Hatalmas füstfelhő tört ki a kerékjáratokból, ahol úgy rátapadtak a tárcsákra, mint taknyos zsebkendő a plafonra. A verda eleje lebukott, és az első lökös ekkor határozta el magát, hogy síró hangon elválik a testvéreitől. A méretes darab pörögve csapódott ki oldalra, majd beleállt a mögöttem száguldozó szélvédőjébe.
Valaki sikított – azt hiszem, én voltam –, és ebben a pillanatban elfogyott az út alólam.
A filmekben ilyenkor lassítva hullik le a vas a mélybe, a főhős kimászik a motorháztetőre, majd jön a megmenekülés.
Most már tudom, hogy az élet nem ilyen. Olyan kurva gyorsan leértem az aljára, hogy a happy end elkésett a találkozóról. És egy akkora pofont kaptam a műszerfaltól, hogy elismerő mosolyra húztam a szám, majd belemerültem a fejemet körbeölelő sötétségbe.

 

****

 Egy kényelmetlen ágyban tértem magamhoz. A hófehér fényt árasztó falak és a különböző diagramokat ábrázoló műszerek bizonyossá tették, hogy kórházban fekszem. Óvatosan, üvöltésre készen végigsimítottam a testemet, de legnagyobb döbbenetemre, minden testrészem megvolt. Egy bizonyos helyet kétszer is ellenőriztem…
Nem értettem, hogyan lehetséges ez, hiszen több mint húsz métert repültem a szakadékba. De gyorsan túltettem magam az első, sőt a második döbbenetemen is, és hálát adtam az összes általam ismert istennek, amiért nem arra keltem fel, hogy néhány belső szervem gazdát cserélt, némi aprópénz kíséretében. Csak a régi, megszokott sebhelyeimet találtam a helyükön. Magamra kapkodtam a székre kikészített furcsa anyagú és szabású ruhát, és gyorsan le akartam lépni, mielőtt még elkezdik firtatni a biztosításomat. Az asztalon egy ottfelejtett, csillogó-villogó Harold' vonta magára a figyelmemet, és ezen már önmagában is csodálkoztam, hiszen sohasem érdekelt olyan újság, amiben nem voltak bikinis lányok.
Mégis, valami miatt a kezembe vettem, és olyan kikerekedett szemmel meredtem a címlapra, mint Hülye Billy a Penthause különkiadására.
2350. január.2. Ismét meghódítjuk a Marsot! – hirdette a holografikus szalagcsík.
Egy pillanat alatt átfutott rajtam, hogy csak valami átverés lehet a dologban. Habár a lelkem mélyén sejtettem, hogy nem fognak a filmesek egy hatalmas pezsgővel előkerülni a sarokból. A biztonság kedvéért azért még mosolyogtam egy kicsit, biztos ami hótziher alapon, de senki sem törődött az arcidegpróbáló mutatványommal.
Eszembe jutott, hogy esetleg a dekások próbálnak ki valamilyen újfajta pszichológiai tesztet, de jobban belegondolva nem feltételeztem róluk ennyi rafinériát. Ők inkább rám mázsálnak néhány évtizedet, majd minden megy a maga útján. Ráadásul értelme se lenne, hiszen eddig már négyszázötven év letöltendővel köröznek.
Az igazság gőzerővel verte az elmémet, majd egy mindent elsöprő rohammal bevette, és kitűzte a győzelmi zászlót.
Hirtelen felindulásból négyszer fejeltem le a falat, amikor megértettem a csodával határos megmenekülésemet és a szokatlan környezetet. Amikor úgy éreztem, hogy megnyugodtam, üvöltöttem egyet, és a biztonság kedvéért megismételtem a műveletet. Úgy éreztem, a végtelenségig tudnám folytatni, amikor a pneumatikus ajtó hangtalanul kinyílt, és egy koksz-zabáló muksó rontott be rajta. Bár mindig is utáltam az olyanokat, akikben egy teljes gyógyszertár dolgozott, most mégis jeges zuhanyként hatott rám. Még egy utolsót csaptam az asztalra, és meglepődve vettem észre, hogy a fémlap behorpadt az öklöm alatt. Hiába no, még nem jöttem ki a gyakorlatból. Hiszen volt rá példa, hogy szállodai ajtóknál kopogtatás helyett csak benyúltam a farostlemezeken, és elhúztam a riglit. Akkor szoktam le erről, amikor állami rendeletre hivatkozva tűz- és saválló lemezajtókra cserélték le. Ezt a rendelkezést a Memorial Kórház röntgen orvosa magyarázta el nekem… kétszer.
A patikus felemelte a kezét, és rám célzott egy ismeretlen fegyverrel. Halk szisszenés hallatszott, és meghökkenve vettem észre a mellkasomból kiálló, darts-szerű, elektrosokkot okozó lövedéket. Egy szempillantás alatt úgy bedőltem a fal felé, mint éti csiga a kanyarban. Ekkor az ajtó újra kinyílt, és egy fehérköpenyes figura lépett be rajta. Ősz haját nyálgép módjára oldalra simította, szakálla keveset láttatott az arcából, ami sokat javított a megjelenésén.
– Mr. Komalsky – ült le az ágy sarkára. Levette a szemüvegét, és megtörölgette. – A nevem Dr. Barbary. Biztos nem érti, mi történt magával.
Ebben tökéletesen egyetértettem a fickóval, szerettem volna magamhoz ölelni. Már csak azért is, hogy megrázzam a nyakánál fogva.
– A UFORCE technikai apparátusának hála képesek vagyunk az időben utazni. – kezdte el tudálékosan a vakert. – Így tudtuk magát is megmenteni a biztos haláltól.
– A kipufogóm sem kérte, hogy megmentsenek! – próbáltam felállni a székből, de úgy éreztem magam, mintha kölcsönadtam volna a lábaimat valakinek. És nem akarta visszaadni nekem!
– Bár még egyelőre csak a múlt a járható, de már nincs messze az az idő, amikor a jövőt is meghódítjuk – folytatta zavartalanul a doki. – Küszöbön áll a harmadik világháború, Európa embargót vezetett be, Ázsia atomfegyverekkel fenyegetőzik...
Kitéptem magamból a sokkoló lövedéket, és felálltam.
– Nekem ehhez mi közöm van? – léptem ijesztően felé, és a hátralévő egy mázsa kótertime lebegett a szemem előtt.
– Mint mondtam – húzta ki magát mind a százhatvan centis hónaljcirkáló magasságában –, nyakunkon a harmadik világháború. Sajnos, az éhínség és a járványok megtizedelték a népességet, az anarchia egyre jobban elburjánzik. Nincs már kit besorozni katonának. Így egyetlen esélyünk maradt, a múltból kell katonákat szereznünk! Ahhoz viszont, hogy a tér és idő kontinuuma ne sérüljön, csak olyanokat hozhatunk át, akik már ott, abban a pillanatban meghalnak.
– Még egyszer felteszem a kérdést: nekem mi közöm van hozzá?
Akik ismernek, tudják, hogy ilyenkor kell hátralépniük, és nem létező matyó mintát keresniük a padlószőnyeg rajzaiban. De itt nem ismert senki…
Azt hiszem, nem érti Mr. Komalsky – vigyorgott a szemembe a doki. – Az időutazás nagyon költséges. Mivel nem tudja kifizetni, tartozik nekünk! Úgyis mondhatnám: maga az EFORCE tulajdona!
Nem tehetek róla, de első felindulásból lefejeltem az ipsét. Még össze sem rogyott, amikor én már a kokszmesternek fogtam a stukker után mozduló kezét, és őt is lefejeltem…

 

 

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szerző további műveit a Karcolat oldalán olvashatod!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Válasz F.K.-nek

(Kreeteeka, 2010.02.22 08:05)

Gondoltam, hogy neked tetszeni fog. :)
A Karcolaton Mickeytól egy rakás írás van. Néha pont azért húzzák, mert folyamatosan hasonló stílusban alkot. Ott találsz tőle hasonlókat.
Kk.

Akció-fantasy jó nyelvezettel

(Főnix, 2010.02.20 21:26)

Ez nagyon állat volt, a Blöff című filmre emlékeztetett, abban is nagyon jó szövegek voltak, akcióban se volt hiány meg ilyesmi, de ebben már van időutazás is, és itt a végén újra kezdődik(?) az egész folyamat. Szuper, még több ilyen kéne! :D