Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Sandman - Rímtelen Wilde-ciklus (részletek)

2009.01.13

 

Sandman: Rímtelen Wilde-ciklus (részletek)

 

Kép

IV.

Ütemesen verem a billentyűzetet, Wilde mögöttem ül, és honi termesztésű szőlőt szemezget.
Nem zavarja a számítógép. Már túltette magát a modern kor vívmányain, mi több, használja is őket. A tévé, meg a rádió annyira nem köti le, ellenben csetelget, és a Wikipédián keresi az ismerőseit. Elvégre, ha az ember száznyolc éve halott, nem nagyon tudja hasznosítani az Iwiwet.
Tehát írok, ő meg mögöttem, és olykor megró. Sőt, kimondottan gyakran teszi ezt, ezért most úgy mondjuk, hogy stílusgyakorlatokat végzek.
Így:
Nekem, azt hiszem, rosszul esne, ha felfeslett harisnyás lábakon topogna arrébb a feltehető jövőm.
Mire ő megjegyzi, hogy én mindent csak hiszek, és semmit sem állítok. Állítsam. Legyek határozott.
Tehát:
Nekem rosszul esne, ha felfeslett harisnyás lábakon topogna arrébb a feltehető jövőm.
Nem túl kedvesen megállapítja, hogy nem egészen erre gondolt.
Mire én:
Nekem rosszul esik a gondolat, hogy felfeslett harisnyás lábakon topog arrébb a feltehető jövőm.
Az ablakon látom visszatükröződni az arckifejezését. Villámsebességgel nyúlok a Delete-ért. Megkérdezem, mi nem jó?
Csak a gondolat esik rosszul?
Hát, legyen:
Rosszul esik, hogy felfeslett harisnyás lábakon topog arrébb a feltehető jövőm.
Hogy én nyers vagyok, meg széthúzó. Hogy legyen már stílusom, legyen bennem halvány szépérzék, vagy kecsesség, és kíséreljem már meg (ugyan), hogy én őt most elbűvöljem.
Csúnyákat motyogok, ő meg csúnyán néz. Kvittek vagyunk.
Szóval: Ajkamba harapva, tompa fájdalommal veszem tudomásul, hogy a lábakon - amelyek homályba burkolózó jövőm felé visznek szüntelen -, felszaladt egy szál, hogy a vádlimra feszülő harisnya egy nagy foltban kiszakadt. Nem a harisnya bánt, leginkább a mód, amit a harisnya feltételez. A múltamnak adott csúf búcsúajándék, a jövőmet köszöntő feslett öltözék: az keserít el.
Felvonja a szemöldökét. Hosszabb lett ugyan, de ő nincs elbűvölve. Egyáltalán nem.
Elgondolkodom rajta, hogy most mondjam, hogy írjon jobbat? Nem esne nehezére. Igazán még a haragom sem hatja meg. Van róla sejtése, hogy nem véletlen van jelen ő, és nem, mondjuk, József Attila. (Bár nem hiszem, hogy zavarná, hogy ha nem lenne így tinta által szertartásosan feltámasztva.)
Megkérdezem tőle, hol tett szert erre a fene nagy szépérzékére.
Halványan céloz rá, hogy vele született, aztán művelte és, hogy sérti a szerfelett kifinomult ízlését az én mindennapos, és helyütt alpári beszédmódom.
(Hogy oda ne...)
(Hogy de, mert rögvest kapok egy körmöst.)
Akkor mit csináljak? (Elnézem, ahogy megeszi a fürt othellót, lecsípi a tökéletesen kerek, tökéletesen fekete szemű szőlőt, a maga modorával. Nem tökéletesen, de mindenesetre nyomatékosan és letaglózva a becses közönséget.)
Fintorogva válaszol: ne csináljak semmit, elvégre stílust akartam, és ott van, hiszen látom, nem tudok tőle eltérni. Függetlenül attól, hogy neki ez cseppet sem tetszik.
Ámen.
Legyek vele boldog.


XIV.

Ülünk egy padon, Wilde és én, előttünk két idős hölgy beszélget.
Egyikük harsányan kacag, össze nem illő, régi ruhadarabokat hord. Azt meséli, ez fiatalasszonyként volt rá jó utoljára (Gondolkodás nélkül elhisszük.). A haját sem hordta így egészen régóta, ezüstszürke, ritka tincsei a hátára omlanak, természetellenesen, görcsösen (kontyban talán előnyösebb volna). Festeni sem szokta magát (hiányoljuk is a rutint). Leginkább nőimitátornak tűnik, önmaga karikatúrájának, ahogy szépségét akarja feleleveníteni, így válva egy torz rémképpé, olyasvalakivé, akit egy hajdan szép nő láthatott, mint lidércnyomást.
- Szerinted szépnek érzi magát? Most boldog lehet? – kérdezem Wilde-ot, aki megigézve bámulja a jelenséget, ám arcán nyoma sincs a gyönyörűségnek, inkább elkeseredett undornak. Nemleg ingatja a fejét, azt feleli, most utálja magát csak igazán.
Wilde sosem öregedett meg annyira, én pedig még szinte gyerek vagyok, tehát joggal szörnyedünk el, mikor a néni kacérnak szánt mozdulattal húzza fel visszeres lábán a szoknyát.
Egyforma arckifejezéssel hőkölünk hátra, Wilde és én. Mint mindig, most is ő reagál hamarabb, felpattan, és hihetetlen intenzitással kezd beszélni, rögtönzött előadása témája az esztéticizmus, a szépség filozófiája.
Általános felháborodást kelt, és megkergetik ugyan, de megéri.
Láthatom Oscar Wilde-ot futni.


XV.

Wilde eszik, én pedig a tányéromra meredek.
A polipnak három szíve van, nyolc karja.
Az embernek egyetlen szíve, és csupán két karja.
Egy polipnak három szívét törhetik össze, egy polip háromszor hajthatja magát halálra.
Egy embernek egyetlen szívét egyetlenegyszer tehetik tönkre.
Egy polip nyolc karjával négyszer annyit érint, és négyszer úgy ölel, négyszer úgy üt.
Egy ember két kezéből is csak egy a jó, az ügyes, és a két karjával sem ölel mindig úgy, hogy az egy szíve benne van a gesztusban.
Wilde kiveszi a kezemből a tollat, és áthúzza az írottak, azt mondja, ez már végképp nem művészet, ugyan már, hiszen egy polipról írok! A polipot egyem, ne számoljam a részeit, és végképp ne írjak róla.


XVII.

Hideg van az állomáson, ahogy a vonatot várjuk. (Wilde szerint látnom kell Görögországot, és látnia kell neki is, mi lett belőle.) Ülünk a padon, én meg arra gondolok, hogy ő mégiscsak melegebben van öltözve, hátamat oldalának támasztom, és teátrális sértettséggel szenvedek a pózban, ami nekem kényelmes. Wilde összekócolja a hajam (alig rövidebb az övénél), és kinevet. Még jobban körülveszem magam a bundájával, ő meg még inkább mulat rajtam. Aztán váratlanul azt mondja, nem volna jobb, ha ő lenne az apám.
Nem, tényleg nem volna jobb. Nem is gondoltam soha, de abban a kapcsolatban legalább én lehettem volna az áldozat, és nem fordítva. (Nem, Wilde most épp nem áldozat.)
Wilde is tudja mennyire rossz vádlottnak lenni, valamelyest megért.
Még a húga sem lehetek. Mégis csak illetlen volna ezt mondanom (pontosan tudom, hogy a valódi húga hajtincse ott pihen valahol a bundába mélyesztve névvel, dátummal, idézettel).
Üzleti kapcsolatban egyezünk ki. Én fázom, ő melegít.
Nem túl mély, és nem kötelez semmire.
Mindkettőnknek megfelel.
Wilde nevet.


XXIII.

(Népmese)

Wilde meglátogatta a barátait, és még azokat is, akik nem kedvelték őt. Köztük volt Walt Whitman, a szomszédban lakó festő, az egyetemi tanárai, a Curie-házaspár, Newton, Da Vinci, Martin Luther King és még sokan mások.
Elidőzött mindenkinél: vendégül látták, vagy sem, örültek-e neki: nem számított. Vitt mindenkihez egy kis ónedényt, és kért valami csekélységet. Végül aztán a versek, a képletek, a szavak és a gondolatok tucatjai elérték a kritikus tömeget, túlfutottak az edény falán. Az ón arannyá vált, mert az utolsó, akit Wilde meglátogatott, egy alkimista volt.
Wilde megdöbbent, és már éppen megszólalt volna, amikor az alkimista üldözőbe vette.
Wilde eltűnt, mert nem volt ott dolga, de nekem szükségem volt rá és, mert ha már az ón arannyá lett a kezében, meg sem lepődünk azon, hogy csak úgy köddé vált.
Wilde sejtette ugyan (sőt, tudta), hogy a bölcsek kövének megközelítőleg vödörformájú megvalósulását tartja a kezében, mégis inkább a Boldog Herceget öltöztette fel belőle. Furcsálltam a szobor arany bőrét, rubin szemeit és smaragdköves kardját.
Wilde a mindentudást kereste, de csak az örök életet tudta megszerezni. (És ott van a városban a Herceg, akit nem nagylelkűsége miatt alkotott meg, csak dacból, és mert én, mint a kritikus tömeg, ezt vártam el tőle.)


XXIX.

Úgy döntöttem, mielőtt bárhová is utazom (külföldre vagy túlvilágra), leírom, mi van a birtokomban:

- Néhány könyv, nem épp világirodalmi remekek.
- Egy kifutott szériájú, alig használt ír művész (O. Wilde, ’54, 100 LE, automata).
- Pár tökéletesen haszontalan gondolat, és egy-két értéktelen írás.
- Még felhasználható emlékek.
- Alig művelt tudás.
- Pár barát (minőségi cikkek).
- Minimális tehetség.
- Egy tollnál alig könnyebb lélek.
- Érték nélkül való anyagi javak.

Arra jutottam, ha elindulok, erre az utolsó kettőre már nem lesz szükségem. A többin még gondolkodom.


XXXII.

Wilde és én részt vettünk egy árverésen.
Elvitték előlünk a legszebb ruhákat, a legértékesebb képeket, az összes vágyott tárgyat, és amikor már azt hittük, nem jöhet semmi, ami érdekelne minket, feltartottak egy gyönyörű ezüstszelencét, a legfinomabban megmunkáltat, amit valaha láttunk. Oldalát féldrágakövek díszítették, és a legkülönbözőbb mitológiai jelenetek, a tetején pedig a Nap, és minden sugara aranyból való volt, az alkonyt mögé rubinokból, kristályokból festették.
Könyörögtem Wilde-nak, hogy alkudjunk rá, meggyőztem, hogy nekünk kell az a doboz.
Wilde körülnézett, már senkinek nem volt rá elég pénze. Mi összesúgtunk, összedobtuk, amink csak volt, és „először… másodszor… senkit többet? Harmadszor… Elkelt!”
Wilde kitöltötte a papírokat, otthagyta a fél vagyont, ami nálunk volt, és örömünkben még egy-két jóval értékesebb dolgot is rádobtunk a pénzhalomra.
Azután nekem adta a szelencét, ámulva forgattam ujjaim között, lenyűgözve simítottam végig a mestermunkán.
Kinyitottam, kíváncsiságból. Wilde kínjában felkacagott.
”Hermésztől Pandórának.” – állt a fedél belsején. Pandórának? Dühösen összecsaptam a szelencét, de tudtuk, hogy már későn.
- Ilyen nincs – szomorkodtam, ujjaim közt forgatva azt az átokverte dobozt.
Wilde átkarolta a vállam, őrültéhez hasonló nevetgélése és „how absurd!” kiáltásai tökéletesen illettek lógó orromhoz.
Wilde tudomást sem véve az összes ránk szabadított balszerencséről Pandórának gúnyolt, majd mikor látta, mennyire el vagyok keseredve, elmesélte Pandóra szelencéjének teljes történetét.
Azt mondta, nyissam ki újra, ha már nem lesz bennünk egy cseppnyi bizakodás sem.
Megráztam a dobozt, és hallottam, hogy valahol az alján elkeseredetten csörömpöl két léleknyi remény.

XXXIII.

(Magánmitológia)

Zaciba adtam Wilde-ot.
Úgy történt, hogy elmondtam, van egy Wilde-om, és ha adnak érte valamennyit, erre jövünk, és vigyék majd be, nekem nincsen szívem hozzá. Átöleltem, ő meg csodálkozott, arcon csókoltam, lefogták, és bedobták a többi haszontalan érték közé.
Személyéért és ruháiért összesen harminc ezüstöt kaptam.
Harminc ezüstömmel elindultam a világvégére. Utamon találkoztam hetvenhét kóbor királyfival, és segítettünk rajtuk. Én, a nyúl, a róka és a kígyó.
Kilencvenkét nap múlva már csak egyetlen ezüstöm volt, és elértem a világ peremére. Lenéztem, és alattam a legnagyobb semmi terült el, amit valaha láttam. Illetve, leginkább egy gomolygó márványgömbhöz hasonlított, de nem volt olyan érdekes, mint négy elefánt és egy óriásteknős.
Borzalmasan magányosnak, üresnek és céltalannak éreztem magam, tehát visszafordultam, ástam egy helyes gödröt, és beledobtam az utolsó ezüstömet. A róka és a macska azt mondták, fa lesz belőle, pénzfa, de ez engem nem érdekelt. A lényeg, hogy fa legyen. Kilencvenhét nap alatt legalább ezerszer megbántam, amit Wilde-dal tettem, de már túl messze voltam, hogy visszamenjek érte. Féltem, nem bocsátaná meg, hogy eladtam harminc ezüstért. Talán, ha két tevét kértem volna érte, abban látott volna fantáziát, de ennek a helyzetnek már csak a stílszerűtlensége is bánthatta.
A kilencvenhetedik napon feltűnt, hogy valamivel távolabb egy másik áruló tengeti mindennapjait. Vele töltöttem azt a kis időt, amíg kinőtt a fám.
Júdás mesélt nekem, Jézusról és az apostolokról. Különös férfi volt, nem tűnt gonosznak, inkább tehetetlennek. Néha már úgy nézett ki a dolog, mintha nem tudná, mit mondjon nekem, bizonytalan volt. Megvárta, míg a fám elég nagy lett, addig alabárdjával aprított nekünk tűzifát, én pedig megkértem a kígyót, hozzon nekünk ennivalót.
Én azzal biztattam magam, hogy Wilde mindig is szerette a csecsebecséket, biztos jól érzi magát a régiségek közt. Júdás panaszosan sóhajtott minden reményemre.
Így telt el három este.
Vándorutam századik napján a fa már elég erős volt, hogy megtartson, dollárt és fontot hajtott.
Júdással felnéztünk a zöldhasúakba borult fára.
- Nekem is ezt kéne tennem – mondta Júdás, ügyet sem vetve a bankókra.
Bólintottam, és bűntudatosan neki nyújtottam a kötelem másik végét.
Már-már ott tartottunk, hogy bizony most végünk, és felakasztjuk magunkat, mikor megjelent Wilde, cigarettával, megjegyezte, hogy szörnyű cserkész lehetek, ha egy csomót sem tudok rendesen megkötni, és készségesen előkészítette nekem a hurkot.
A nyakába borultam, ezerszer kértem tőle bocsánatot, mire ő csak azt mondta, köszöni, hogy végre értékelem.
Júdás eközben leásta alabárdját, ráállt, és nyakába vetette a kötelet.
Jézus, persze, ezt a kínos pillanatot választotta, hogy megjelenjen, feltámadása alkalmából. Ő nem dorgálta Júdást, és nem segített neki eltenni magát láb alól.
Nem emlékszem Jézusra. Arra sem, hogy mit csinált azután, hogy megjelent. Hinnem kellett volna benne? Nem tudom.
Wilde emlékezett rá, és elmondta mindenkinek. Senki sem hitt neki, ahogyan azt sem hitték el, hogy találkozott Jézussal. Nem hitték neki azt sem soha, hogy a töviskoszorú rózsát hajthat, a pásztorbot pedig liliomot.
Wilde-nak sosem hittek, ezért Wilde sem akarta, hogy hiteles legyen. Jézus és Júdás szeme láttára leszüretelte a fámat, és kijelentette, hogy most pedig meglátogatunk egy ópiumbarlangot, ennek a nagy árulásnak az alkalmából.
Wilde-ot nem zavarta, hogy júdásává lettem.
Azt mondta, hitte, hogy visszamegyek, és kiváltom őt.
Lám, nem volt igaza? Hiszen pénzfát ültettem, hogy legyen miből kifizetnem.
Wilde sosem hagyta, hogy elmondjam az igazságot.
(Azt sem tudja senki pontosan, mi történt ezután Júdással.)


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.