Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Arany - Szorít a cipő

2008.06.20

Arany : Szorít a cipő


(V. Van Gogh: Cipők)
Kép  Kedvetlenül bandukolt az úton. Minden reggel egyre nagyobb erőt kellett gyűjtenie, hogy képes legyen szorongástól gombostűfejnyivé szűkült gyomorral elindulni a munkába. Százféle kifogást is talált, amiért otthon kellene maradnia, mégis ment. Nagyjából olyan lelkülettel, mint tinó a vágóhídra. Még az is lehet, hogy azokban a leölni szánt állatokban is több volt a lelkesedés, mint őbenne.
Már egyáltalán nem is csodálkozott, amikor az iskolát megpillantva összeszorult a szíve. Rég nem érezte már azt a kellemes bizsergést, amit valaha a tanítás öröme okozott. Az aulában a szokásos zsibvásári zsongás fogadta. Valamikor szerette ezt a hangulatot, nemrég még rajongott a munkájáért, de lassan, szinte észrevétlenül, valami elromlott. Mint a ragály, amely alattomosan, váratlanul üti fel a fejét, úgy terjedt a változás. Gyorsan és megállíthatatlanul. Mire szembesültek vele, már csaknem mindenkit megsebzett, megfertőzött. Az ő sebei már elgennyesedtek, s hivatástudata biztosnak hitt pillérei egymás után inogtak meg.
„Jobb, ha ezen most nem rágódom!”, győzködte magát a tanári felé menet. A gyerekek nem vehetnek észre semmit abból, ami a szíve mélyén zajlik. A pedagógusnak kötelessége mindig derűt és kiegyensúlyozottságot sugározni. Bárcsak eltűnne végre az a hatalmas gombóc a torkából, és összerándult gyomra is kiengedne!
A lépcsőn fölfelé lépkedve annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre a lefelé rohanó nagyra nőtt fiút, aki teljes lendületével elsodorta, és a korlátnak taszította. Az első pillanatban úgy érezte, eltört a gerince. Levegő után kapkodott, és megpróbált kiegyenesedni. A fiú meg sem állva hátranézett, röhögve odavetette: „bocsika”, aztán továbbrohant.
Legszívesebben most azonnal sarkon fordult volna, hogy a lehető legmesszebbre meneküljön innen, de azt is tudta jól, hogy sehol sem várják tárt karokkal a besokallt tanárokat. Végül is az élete elől nem szaladhat el az ember. Élni kell, ha már egyszer megszületett, az élet pedig kiadásokkal jár. A számlákat nem fizeti ki helyette senki, és a boltban sem adnak semmit ingyen. Muszáj kibírni, muszáj tovább csinálni. Szemével a fiút kereste, de az már eltűnt.
A délelőtt szerencsére nagyobb megrázkódtatások nélkül tovadöcögött. Aznap a hatodikban volt az utolsó órája. A teremben a szokásos ricsaj és rendetlenség fogadta. Míg a naplóban lapozott, lopva a fiúra pillantott, aki reggel elgázolta. „Nem akarom megszégyeníteni az egész osztály előtt, majd szünetben négyszemközt beszélgetek vele”, határozta el. Az óra első része viszonylagos rendben zajlott. A bomba akkor robbant, amikor megkérte a gyerekeket, hogy vázlatíráshoz vegyék elő a füzetjeiket.
A fiú minden előzmény nélkül az arcába vágta:
- A kurva anyádba!
Érezte, hogy a hirtelen támadt dühtől lángba borul az arca.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy menjen a picsába – rántotta fel a fiú vigyorogva a vállát, és elégedetten tekintett körbe kíváncsian figyelő osztálytársain.
Tudta jól, hogy nem veszítheti el a hidegvérét. Nyugalmat erőltetve, halkan megkérdezte:
- Miért mondtad ezt?
- Én nem mondtam semmit – felelte a fiú flegmán, földre szegezett szemmel.
- Óra végén beszélni szeretnék veled. Négyszemközt.
- Nem érek rá magával dumálni!
A türelem már régen elhagyta, de még uralkodott magán.
- Kérlek, hozd ide az ellenőrződet!
- Nincs itt.
„Miért kell mindent elviselnie? Miért?”, lázadozott egyre erősebben igazságérzete. A fiú padjához ment, és megállt előtte.
- Tedd a táskádat az asztalra!
- Magának nincs joga a táskámban kutatni!
- Én nem is akarok belenyúlni, majd te kipakolod.
- Én ugyan nem! – ordította a fiú. Felkapta a táskát, teljes erőből a falhoz vágta, és kirohant a teremből.
A totális tehetetlenség érzése szinte megbénította. Ha valami baja történik, azért vonják felelősségre, ha utána megy, hogy megkeresse, és az osztályt magára hagyja, akkor meg azért. Végül a többség mellett döntött.
Bármennyire is akarta, képtelen volt gátat szabni előtörő könnyeinek. Kezei remegtek, amikor megpróbálta eltüntetni az árulkodó cseppeket. Még ki kell tartani, nincs vége az órának. „Az ólomlábak is célba érnek egyszer”, sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor megszólalt a csengő.
Azonnal az igazgató irodájába ment, hogy beszámoljon a történtekről. Főnöke – már nem is tudta, hányadszor - azzal próbálta megnyugtatni, amit amúgy is tudott, hogy kollégái ugyanebben a cipőben járnak, a szülők jelentős részét úgysem érdekli az intő, és inkább hisznek a gyereknek, mint a tanárnak. „Elküldeni sem lehet az iskolából, még akkor sem, ha minden kolléga tanítási óráját rémálommá koreografálja”, zárta le az igazgató a beszélgetést, végére hagyva a legnyomósabb érvet. „Ne felejtsd el, hogy minden pályaelhagyó tanár helyére legalább tíz másik jelentkező vár. Örülj, hogy van munkád!”.
Hazafelé menet is csak erre a beszélgetésre tudott gondolni. Szóval nincs segítség. Hiába szorít a cipő, jobb híján el kell viselni. Évek óta ezt teszi, de most úgy érezte, elég volt. A kisebesedett lábnak pihenésre van szüksége, az összetört szívnek gyógyulásra. Döntött. Kép Nincs senki, aki segítsen, hát elhagyja a pályát.
Talán rögtön jelentkezik tíz másik a helyére, de vajon meddig még? Meddig bírja a szorítást, meddig viseli el a kiszolgáltatottságot az ember? Mi történik, ha nekik, a tízeknek, százaknak is túl szűk lesz az a cipő? Hamupipőke mostohatestvéreinek példáját követve addig vagdosnak le a lábukból, amíg, ha fájdalomtól ordítva is, de belefér abba az elszabott cipőbe? És ha mégsem? Mi lesz, ha egyszerre rúgják le meggyötört lábukról? Végül is, kit érdekel? Ő – legalábbis lélekben - már mezítláb megy haza.

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az író további írásait a Napvilág Íróklub oldalán olvashatod.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.