Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Chaos - Illúziók

2008.02.09

 

Chaos: Illúziók



Sokkal könnyebb véget vetni valaminek, mint elkezdeni. Lassan rájövök, hogy mindig ezt csináltam: visszafordultam, ha már minden túl ismerős volt, és kerestem egy másik utat. Talán örömömet leltem a szenvedésben? Talán ennyire utálnám magam? Felnevetek. Ha egy kicsit jobban törődnék a saját sorsommal, biztos nem alakul így.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lefelé tartok a hegyoldalról; inkább csúszok, a lábam bokáig belesüllyed a puha talajba. Göröngyöket szakítok ki, és szétrúgom az elázott avart. Mindennek ózonillata van, és fürdik a párában.

- Ezt nevezed te lopakodásnak? – szólal meg mögülem egy mély hang. Mélyebb, mint a tenger zúgása, vagy egy kút visszhangja.

- Oh, fogd be, Brutus – válaszolom neki nevetve, és hátra sem nézve szaladok tovább. A szívem majd’ kiugrik. Ismét szabad vagyok!

Hallom, amit felhorkan, majd szárnyra kap mögöttem. Egy-két pillanat múlva már a völgyben van. Idióta, csökönyös sárkány! Utálom, amikor ezt csinálja!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Felkelek, és valami nem jó. A fejem zakatol, rosszul vagyok. Kinyúlok magam mellé, de nem találom a kardom. Pánik. Felülök, és nem tudom, hol vagyok. Aztán elöntenek az emlékek. Föld, huszonegyedik század. Hány éves is vagyok?

A látásom homályos, de bemegyek tanulni. Egyre inkább azt érzem, hogy utálom. Figyelek, a szavaknak nincs mögöttes értelme. Vagy csak én nem látom? A világ átalakulóban, semmi sem szilárd, csak az illúziók. A valóság önmagát építi a gondolataimból.

Elvárások, üres szavak, szintek és számok. Utolsó vagyok az elsők közt. Milyen érzés? Nevetni akarok, de valami szorítja a torkom.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Jobban tennéd, ha megrágnád azt a húst.

- Ki vagy te, az anyám? – nézek rá Brutusra, teli szájjal és boldogan. A füvet kiszárította a tűz, amit raktam, és most a fejem felett ragyognak a csillagok.

- Egyszer meg fogod ölni magad – jegyzi meg az a behemót sárkány, miközben feltűnően lustálkodik.

- Pont te mondod! Megettél vagy három szarvast! – felelem kedélyesen, és kinyújtóztatom a lábam.

Nem tudom, hol vagyunk pontosan, de nem is érdekel. Mélyeket lélegzem. Nekidőlök Brutusnak, és kényelmesen elhelyezkedek.


- Most már a párnád is vagyok? – morogja.

- Magadra vess! Amennyit zabáltál… Jó sok puha hájat növesztettél magadra.

Kuncog, ami olyan hangot ad ki, mint a barlang előtt fütyülő szél.

Kép 

A kép a http://lacrimosa.freeblog.hu/page/9/  oldalról származik.



 

 

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miért nem emlékszem magamra? Ki vagyok én?
Hibáztam. Nem vagyok jó ember. Vagy csak mások akarják ezt elhitetni magamról?

És mit számít a valóság? Van-e egyáltalán bármi, az illúziókon túl?

Olyan sok van a rovásomon, mint senki másnak. Sokszor túl őszinte voltam. Sokszor túl sokat hazudtam, és még csak észre sem vettem. Önző vagyok, könyörtelen, ravasz, és kétszínű.

Mint bármelyik más ember.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Elárulnád, hova megyünk? – zsörtölődik mögöttem. Én belegázolok a patakba, vízcseppek robbannak szét a lábam alatt, és nevetek.

- Arrafelé! – mondom, és a smaragzöld erdőbe mutatok. Bele, a semmibe.

- Sejtettem – morgolódik, majd kritikusan végigmér – Ha két nap múlva lázasan fogsz fetrengeni, megemlíthetem, hogy a patakvíztől van?

- Eszedbe ne jusson! – ordítok vissza a völgy aljáról, és futok tovább a napfénytől foltos avaron. Sosem éreztem magam még ennyire szabadnak.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem tudom, mi a valóság. Valahogy sosem tudtam. Nincs határ az álom és az ébrenlét között. Nem látok túl az illúzióimon. Úgy érzem, valaki követ, és figyel engem. Leszállok a metróról, felszállok egy másikra. Az érzés nem szűnik. Hátranézek, és egy pillanatra meglátom az arcának vonalát, majd eltűnik a tömegben.

A mosolya még sokáig elkísér. Nincsenek éles határok. Nincsen fehér vagy fekete, a dolgok szürkék vagy néha színesek.

És én sosem szerettem a felelősséget.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Én megmondtam.

Válaszul felnyögök, majd nevetek.

- Nem fáztam meg, hanem kiment a bokám, te nagyranőtt gyík.

- Azt is megmondhattam volna – jegyzi meg szelíden, borostyánsárga szemében aggodalom.

- Jajj, mardjmárcsöndb… - ordítok, amint helyrerántom a lábfejem. Egy sóhajjal elnyúlok a meleg avaron. Brutus közelebb jön.

- Rendben vagy már?

- Ment már ki valaha a bokád?

- Nekem sokkal hatékonyabb lábaim vannak.

- És a pofád is többet jár – kacagok, mert az eufória még nem ért véget. Hátrahajtom a fejem, lefelé a völgynek. A hajam tele lesz levéllel, és vér szökik a fejembe. Látom lemenni a vörös fényű napot.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lassan érzem, hogy halványodok. Általában feltűnően távozok: becsapom magam mögött az ajtókat, és felégetek minden hidat. Most valahogy mégis minden más.

Nem a vereség a legrosszabb. Ha megütnek, és a földre kerülök, minden haragomat összegyűjtve felállok. De ez most sokkal jobban fáj. Nem veszítek, hanem győzök, keserves csatákat, és közben egyre kevesebb leszek. Észre sem veszem, hogy ez nem győzelem. Nem érzek már lassan semmit, ami mozog, nem látom a napfényt.

Tudom, hogy követ valaki. Ahogy minden halványodik körülöttem, ő egyre fényesebb. Egyre gyakrabban látom az arcát mögöttem, igaz, csak egy-egy pillanatra, de lassan valósággá válik.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Szerinted mi a legjobb dolog a világon? – kérdezem Brutust.

- Szeretek aludni – válaszolja kisvártatva – És enni is.

Prüszkölve felnevetek.

- Heh… Azt hiszem, igazad van.

Hallgat, majd kinyitja a szemét.

- Nem mondod el, mi bajod?

A csillagokat nézem. Elképzelem a végtelent.

- Félek, hogy meghalok.

Ő hallgat, én tovább beszélek.

- És attól is, hogy életben maradok. Félek, hogy találok egy ösvényt, aminek valahol vége van, és nincs hová menni. Félek, hogy egyszerűen elmúlok, és nem maradnak utánam kitaposott utak.

Halkan kuncog mögöttem.

- Én jó széles ösvényt tudok taposni. És általában mögötted megyek.

Nevetek rá. Nem ért semmit, vagy csak nem akarja érteni. Nem tudja mire vélni ezt a nagy rohanást, de nem is érdekli túlzottan. Ezért vagyunk jó barátok.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egyre több a szürke. Egyre több az elmosódott árnyék. Nincs hideg vagy meleg, minden tompa és fénytelen. A létezésbe jól működő kódokat írtak: a tetteknek mindig megvan a következménye.

Ki akarok lépni innen. El akarok menni, szétzúzva mindent magam körül, de már túl gyenge vagyok.

Az álom és a valóság összemosódik. A sebeim frissek, összekarcolták az erdei fák… Vagy hogy is történt?

A reggelek a legrosszabbak. Nem működök, hosszú percekig. Valahol megrekedtem. Futok, ki a városból, valahova messze. Mindenkitől el tudok menekülni, csak magamtól nem.

És ő követ engem. Tisztán látom az alakját. Egyedül vagyunk, egy hegytetőn állunk, alattunk a folyó. Ő mosolyog.

- Hát eljöttél – mondja, de én nem figyelek rá. Zenét hallok valahonnan messziről.

- Meséld el nekem az igazat – mondom neki végül. Ősz haját hátrafújja a szél. Bölcsebb bárkinél, most mégis sokat hallgat.

- Nincs igazság – mosolyog. – És nincs valóság.

A lábam alól egy kavics a mélybe zuhan. A félelmem köddé válik.

- Akkor mi az, ami számít?

- Nem számít semmi más, csak az illúzióid. És amikor erre rájössz, megérted, hogy azok sem számítanak igazán.

Nehezen lélegzem. A lelkem tele kétséggel.

- Miért van akkor mindez? – suttogok, és a színeket nézem. Ő megvonja a vállát.

- Néha szórakoztatóbb, mint a semmi. De csak egy ügyetlen próbálkozás.

A szél feltámad, a nap narancsszínűre festi az égboltot.

- Vesztettem – mondom egyszerűen, és mosolygok.

- Ez az egyetlen útja az igazi győzelemnek – mosolyog vissza. Értjük egymást.

- Mi legyen most? – kérdezem.

- Bármi lehet. Bármi, amit el tudsz képzelni.

- Annak nincs határa.

Ő biccent. Nem kérdez semmit. Sokáig állunk ott, de az időnek most nincs jelentősége. A szél megváltozik. Langyos lesz és szelíd. A napfény már nem éles, vörösbe fordul. Csend van.

Lélegzem. Úgy lélegzem, mint még soha: elvárások, kötöttségek, félelem nélkül. Az illúziók körbefonnak, a világ átalakul, és visszatérnek a színek a bőröm alá.

Rámosolygok, hogy már mindent értek. Ő visszamosolyog rám, és bólint.

Lassan megfordulok, majd múltat magam mögött hagyva kiballagok gondolatból és időből.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.