Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Grizabella - Mindenki lehet festő

2008.02.15

 

Grizabella: Mindenki lehet festő

 

Kép - Tömeg?

- Szabadság.

- Magány?

- Szabadság.

- Már megint?

- Még mindig.

- Ember?

- Őrület.

- Magának az őrület jut eszébe az "ember" szóról? - mered rám orrára csúsztatott szemüvege mögül. Mikor látja, hogy csak nemtörődöm módra megrántom a vállam, lázasan jegyzetelni kezd az előtte heverő papírok egyikére. A kis édes, mosolyodom el gúnyosan, milyen boldog, hogy újra kapása van.

- Jelenkor?

Megfáradt, üres tekintettel meredek drágalátos pszichológusom szemébe. Elegem van. Másfél órája játsszuk már a kedvencét, ezt az őrült asszociációs játékot. Azóta már annyi igazolást gyűjthetett az elmebajomról, hogy egy életre bebiztosíthatom a helyem a legfelkapottabb elmegyógyintézetben. Ő legalábbis biztos azt gondolja, hogy szükségem lenne rá. Pedig én csak őszinte voltam.

- Jelenkor? Mi jut eszébe arról a szóról, hogy jelenkor? - Köszönöm, eddig is értettem a kérdést, de ha egyszer olyan megnyugtató látni, ahogy maga egyre idegesebb lesz… És nekem semmi kedvem válaszolni. Most már a tollával kocogtatja az asztalt türelmetlenségében.

- Jelenkor?

- Levegőt - préselem ki végül magamból. Hulla fáradt vagyok, minden szó kinyögése halálos erőfeszítésbe kerül. Az artikulációról nem is beszélve. Ezért azt inkább mellőzöm is.

Pszichológusom kérdőn felvonja a szemöldökét, és megint körmölni kezd.

Legszívesebben kitépném kezéből a tollat, és jól megráznám, hogy végre felébredjen ebből a fullasztó ködből, amivel a világ mostanában mindenkit beborít. Talán a gyárak füstje ülepedett le az emberek lelkére és attól váltak ilyen furcsa gépies lényekké, talán mindig is ilyen volt az élet, csak én nem vettem észre, nem tudom. De elegem van belőle.

Ordítani akarok.

Egy csaló, egy kiüresedett lélekbödön, aki itt ül velem szemben. Esze ágában sincs meggyógyítani, csak csámcsogni akar a számára felettébb érdekes és abszurd válaszaimon. Meg persze a pénzen, amit egy-egy ilyen „kezelés” alkalmával bezsebel.

Anyám rángatott el hozzá, mert szerinte depressziós vagyok. Ami nem igaz. Csak kitörni vágyom. De ennek a lélekfurkásznak hiába felelem minden második kérdésére, hogy: szabadság, hiába üvölt rólam, hogy szabadságra vágyom, maga bolond!... Nem, ő szemüveggel is vak, nem lát semmit a válaszaimban csak adatokat. Neki én ennyit érek. Egy újabb adathalmaz a több ezres sorban.

Nem is csoda, hogy ennyire lefárasztott ma, ebben a helyiségben nincs semmi élet, teljesen tompák a színek a szobában. A lámpafény koszos sárgája, a fakóbarna kanapé, a piszokfolt-lepte mohazöld szőnyeg. Szinte árad belőlük a dögunalom. A különös, hogy nem csak itt érzem ezt. Ha kilépek az utcára ugyanez a tompaság ölel magába. Ezért érzem egyfolytában ezt a fásultságot, az unalmat, a kiábrándultságot a világból, az életből, az emberekből.

Anyám tévedett. Ez nem depresszió. Az fáj, hogy rádöbbentem a valóságra, és most keserves küzdelmet vívok önmagammal, hogy el tudjam fogadni. De nem megy. Talán mert igazából nem is akarom. Nem akarom elhinni, hogy ennyi az élet. Érzem, érezni akarom, hogy több ennél.

Estébe torkollik az idő, mire kilépek a kórház kapuján és elindulok hazafelé. Egész úton az jár a fejemben, vajon hogy hozhatnám vissza a világ színeit, hogy tehetném újra élhetővé az életet. Ha másoknak nem is, legalább a magam számára.

S végül rádöbbenek a megoldásra. Egyszerű, egyszerűbb, mint azt valaha képzeltem volna.



Hazaérvén egyből a pince felé irányítom a lépteimet. Fogom a nagylétrát, néhány bödönt, s a szekrényben megtalálom a többi szükséges kelléket is. Aztán útnak indulok. Amerre járok végighúzom ecsetemet a szürke világon, s beborítom az egyhangú utcákat a szivárvány minden színével. Nem kímélek semmit, egyetlen apró részletet sem. A pszichológus rendelőjén többször is végighúzom a legvastagabb ecsetet. Napfénysárga, égszínkék, tűzvörös. Na, ezek után biztos nem lesznek unalmasak a rendelések. 

Kép Végül az egész világ káprázatos, új színekben pompázik a lábaim előtt. A létra tetején állok, megragadom a maradék festéket rejtő bödönt, s egy hatalmas lendítéssel az égre öntöm a tartalmát. A csillagok újra felszikráznak, a sötétkék már nem komoran magasodik fölém, megnyugtatóan ölel körül. Igen, máris sokkal jobb.

Épp elégedetten másznék le a magaslatról, mikor észreveszem, hogy az egyik vödör alján maradt még néhány szemcse különösen fénylő festék-csillám. Lesz, ami lesz, vonom meg a vállam és ezt is a világra fröcskölöm.

Abban a pillanatban csodák születnek. Ezüst szárnyú tündérek kapnak szárnyra és röpülnek mindenfelé. Apró lények bújnak elő a földből, hogy aztán búvóhelyre leljenek az erdők mélyén. És csak jönnek, és jönnek, kicsik és nagyok, erősek és gyengék, szépek és rútak, ezerszámra megállíthatatlanul.

Most már elmosolyodom. Sikerült. Visszahoztam a varázslatot a világba, ami eddig annyira hiányzott belőle. Igen, így tökéletes.




--------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szerző további műveit a Merengő és az Imagine oldalain olvashatod.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.