Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kreeteeka - Sári barátja

2009.01.06

 

Kreeteeka: Sári barátja




Kép Az aranyló őszi falevelek közt búsan baktatott a sündisznó.
Eltévedt.
Persze, ez nem épp a legjobb szó állapotára, hiszen neki oly’ mindegy volt, merre jár!
Eltévedt. Nem, inkább elszakadt a társaitól.
Igazából egyikükhöz sem kötődött túl mélyen, így az első pár nap nem is zavarta ez a tény, de azután!

Azután egyre jobban eluralkodott rajta valami eddig ismeretlen érzés… magányos volt. Sokkal erősebben érezte ezt, mint bármely más érzést. Nem számított, hogy éhes, nem volt fontos, hogy fáradt, még csak az sem zavarta, hogy a lassan maga mögött hagyott erdő után emberi házak sorakoztak. Nem volt vele senki, aki visszafordulásra ösztönözhette volna. Csak ment, kullogott dacosan tovább. Éjszakai állat lévén legtöbbször este bandukolt, de néha előfordult, hogy pirkadat után sem hagyta abba vándorlását. Valami űzte előre. Egyenesen előre, s nem tántorította vissza (ha egyáltalán észrevette) a széles kocsiút, a domb, s tán a fák vastag törzsén is átcsörtetett volna, ha ez nem lett volna fizikai képtelenség.

Egyik hajnalon, amikor egy fakerítés fokai közt fúrta át magát nagy gonddal, s már épp arra gondolt, a tövében megfelelő védettséget élvezne ahhoz, hogy ott töltse a nappali szendergését; egyszer csak meglátta őt! Azt a nyugodt, kis tüskés kupackát, amely épp egy vörös lábosféleségen pihent. A sündisznónknak majdhogynem szétfeszítette pici szívét a boldogság. Soha, de soha nem örült még így semminek. Egyszerű fejében egyszerre eltűnt a hosszú napok által felhalmozódott magányosság, félelem és elhagyatottság érzése, mintha azok sosem ostorozták volna.

Egyenest arra vette az irányt, minden erejét a gyors haladásra összpontosítva. Nehézkesen bár, de sikerült arra a vörös bödönre is felmásznia, s ott volt egy igazi tüskés rokon! Micsoda csodálatos érzés! A barátja (mert magában máris annak tekintette) mélyen aludt, s neki, a mi drága sündisznónknak esze ágában sem volt felkelteni. Csak óvatosan odakucorodott, majd fordult párat, hogy a lehető legvédettebb állapotban érezze magát, majd szorosan az ismeretlen mellett mély álomba szenderült. Nyugodtan aludt, sőt, nyugodtabban, mint valaha (már amennyire emlékezett), mert már nem volt egyedül!

***


A Nap gyorsan megjárta égi útja felét, s délután a ház óvodás korú gyermeke hatalmas lendülettel indult a kertbe játszani. Kisvártatva rá is bukkant a csavargó sünire, s bár emberi mértékkel tekintve nem laktak messze az erdőtől, ő mégsem látott még ilyen jószágot. Először csak nézte, nézte az összegubózódott tüske-gombócot, majd miután sikeresen beazonosította, izgatottan futott be a házba. Lihegve-hadonászva kiabálta:
- Anyu! Anyu, egy süni van a kertben! A kaktuszod mellett alszik…

***


Napok teltek el, s a mi kis sündisznónk minden este végigcsörtetett a kerten, bogarakra és Kép gilisztákra vadászva, azonban reggelre mindig visszatért a kaktusz mellé, s ott aludt. Első ízben pár pillanatra megrémült, hogy barátocskája nem tart vele élelmet szerezni, s még meg is döfködte finoman az orrával (ahogy a tüskék engedték), de lassan beletörődött, hogy ez a távoli rokon más szokásokat követ. A sünink érezte a kaktuszban a lüktetést, a valamiből (amely az emberekből már kiveszett) azt is pontosan tudni vélte, hogy a pajtása teljesen egészséges. Így hát estére nyugodt szívvel hagyta magára.

S ez így ment napokig, míg a ház urai meg nem unták. Azt ugyan megtiltották a gyerkőcnek, hogy bántsa, vagy játsszon a náluk tanyázó állattal, s ezt még azzal is megerősítették, hogy azt állították, harap, s bizony gyakran előfordul, hogy az erdő eltévedt lakói még betegségeket is terjesztenek; de mélyen magukban azt remélték, hogy a jövevény hamar továbbáll. De nem állt. Feküdt, méghozzá imádott kaktusza mellett a cserépedényben.

Így hát nem volt mit tenni, rájuk várt a feladat, hogy a sünit visszavigyék a számára kijelölt lakóhelyre: az erdőbe. Ezt a cselekedetet persze hosszas viták előzték meg, hogy mikor, hogyan, miben vigyék, de végül sikeresen dűlőre jutottak. S bizony, azt a tényt sem hagyták figyelmen kívül, hogy Sári (mert a gyerek erre a névre keresztelte a hím sünit) valósággal kisajátította azt a növényt. Persze mi tagadás, formás kaktusz az, nem is volt olcsó, s fáradság is van benne, hogy ilyen szépen növekedett, de az a tüskéshátú még a végén visszaszökne, ha nem együtt vinnék az erdőbe őket.

Így történt, hogy egy friss vasárnap, egy vászontáskában a mi sünink és barátja, a kaktusz az erdő egyik tisztására költözött. Sári még sokáig nem tántorított a távoli mellől, s akkor is csak nehéz szívvel, mikor a serdülő kor küszöbét átlépve felnőtt, s már valóban rátalált saját fajtársaira. Sosem felejtette el az ő mozdulatlan barátját, akinek örökké hálás maradt.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.