Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kreeteeka - Hitetlenül

2010.02.13

 

 

Hitetlenül



Egészségügyi iskolába jártam, s hogy nem vált belőlem ápolónő, azt csak a mai kórházak tragikus állapota eredményezte. Az évek során szinte mindent elfelejtettem, ami a szakmához kapcsolódik, de egy-két dolog erősen belémégett. Mint az, hogy mi szükséges az embernek az életben maradáshoz. Oxigén, táplálék... s most nem sorolnám végig, csak az utolsó, rövidke szót írom még le: HIT.

***

Kép Az elmúlt óra eseményein töprengek. Furcsa beszélgetésünkön, amelynek nagy részét fel se tudom idézni rendesen, a többi részlet pedig mintha kiesett volna az idő folyamatosságából, s most kusza összevisszaságban jut csak eszembe. Rágyújtok egy cigarettára, és közben az asztalon pihenő névjegykártyára meredek. Sokkal könnyebb lenne elfogadni, hogy szimplán megőrültem és már hallucinálok, mint elhinni a történteket. Hinni, hogy bármi is megváltozhat...

**

- ...ne beszélj így! Biztos vagyok benne, hogy jobbra fog fordulni a helyzet, és...
- Érdekes - vágyok közbe. - Eddig mindig csak rosszabb lett - állapítom meg, a magam ironikus modorában. Nincs kedvem vitázni, de képtelen vagyok magamban tartani a véleményem.
- Te nem hiszed, hogy végül minden rendes ember elnyeri a megérdemelt boldogságot?
Nem méltatom válaszra a banális kérdését, csak gúnyosan elhúzom a szám. Ugyan mit tudhat ő, aki itt feszít a méregdrága, ciklámen kiskosztümjében?!
- És Istenben? - faggatózik rendületlenül. Igazi riporter. - Benne sem hiszel?
- Nem - felelem, és kezemmel körbemutatok a szűk, omladozó utcánkon. A koszos, életveszélyesnek nyilvánított házakról - melyeket néhol még az '56-os golyónyomok is tarkítanak -, a gyerekekre nézek. Hűs idő van, talán tíz fok sincs, csepereg az eső, s ők mocskos rongyokban, mezítlábasan futkosnak... és beszélnek, kiabálnak, az erre tévedő embereket lesik, de nem nevetnek. Öt évesen már tisztában vannak vele, hogy sosem szabadulnak innen, hogy sosem lesz olyan az életük, amilyen a TV szereplőinek: normális.
Az én szemem már megszokta a látványt, de úgy tűnik, ez a nagyokos csak most eszmélt rá a körülöttünk létező vegetatív világra, ahol már csupán az életben maradás a cél. Némán hagyom, hogy pár perc erejéig elmerüljön benne, majd megunom, és lezárom a témát:
- A nyomornegyedből nincs kiút. Ha létezne Isten, akkor ez nem így lenne.

**

Már harmadszorra kopogtatnak, mire az ajtóhoz érek. Mostanában csak a különböző pártok emberei zaklatnak a közelgő szavazás miatt, de ezért igazán nem fogok sietni. Helyettük azonban most a szomszéd nő arcát pillantom meg.
- Nem jó a kaputelefonod - veti oda az információt.
- Tudom - vonom meg a vállam. Durcásan néz rám, mintha valami hihetetlen nagy munkában zavarták volna meg miattam, pedig egész nap nem csinál semmit.
- Valami csajszi keres. Lent vár - jelenti ki, majd ott is hagy.
Visszalépek, és magamra húzom a fakó, piros pulcsim. Hideg van kint, és az eső is csepereg.
Lomha mozdulatokkal megyek végig a körfolyosós házban. A kapuban egy szőke nőci vár, az ízlésficamával együtt. Legalábbis a ruhája, amit egy citromsárga csíkos, ciklámen kiskosztüm képez, erősen erre utal. Stílusos.
- Jó napot! Kovácsovics Annamária vagyok, riporter, és ha nem bánja szeretnék feltenni pár kérdést - hadarja egy szuszra.
- Jah. Csak ne magázz - hangzott az igazán kulturált válaszom. Ettől talán meggondolja magát, és keres mást, akit szadizhat... habár az önelégült képéről nem ezt olvasom le.

**

Vagy egy órája beszélgetünk a világ dolgairól. Meglehetősen unalmas alak, egyedül az szórakoztató benne, hogy képtelen elrejteni a csodálkozását ezzel a hellyel kapcsolatban. Mit ha csak a Marsról csöppent volna ide.
- Tudom mit tervezel - jelenti ki őszinte aggodalommal az arcán. - Hidd el, hatalmas hülyeség lenne!
Halvány sejtelmem sincs, hogy miről beszél, mert én már semmit sem tervezek. Maximum azt, hogy most szépen itt hagyom, bőven elég volt belőle, de újra megszólal:
- A Süss fel Nap!-odat, amit az utcagyerekek kilátástalanságáról írtál, ki fogják adni.
Megvonom a vállam.
- A kiadó szerint manapság csak a celebekre van kereslet. És amúgy se érdekli az embereket mások baja, elég nekik a sajátjuk is. - Hallgatok egy kicsit, majd megkérdezem a lényeget:
- És ettől a regénytől változhat valamit a kölykök sorsa?
Látszik rajta, hogy erősen hezitál egy pozitív válasz és az igazság között.
- Akkor úgyis értelmetlen lenne - nyugtázom. Tényleg így gondolom.
- De... de, hidd el! Nagyon is sok értelme lesz - erős zavarodottság látszik rajta -, akár még valami fontos díjat is kaphatsz érte...
Nem kételkedek. Tudom, hogy badarságokat beszél. Mosolyogni kezdek, mert eszembe jut, hogy ez a csaj valószínűleg nem riporter, hanem a kiadó valamelyik művészlelkű alkalmazottja. Meg akarom veregetni a vállát és otthagyni, de amikor a kezem hozzáér, hirtelen, mintha csak legóból lett volna összerakva, apró, csillámló darabokra hullik.
Nem marad utána más, csak a földön egy fehér névjegykártya:
" STAR VISUAL
Tegyen utazást ön is térben és időben, akár otthonról is - a legélethűbb hologramtechnikával.
Folyamatos akciók a múlt századbeli látogatásokra."

***

Kép Elnyomom a cigit.
Még mindig az asztalon heverő névjegykártyát bambulom, majd tekintetem átsiklik a kezemben szorongatott üvegcsére, melyben mintegy két tucat altatótabletta ficánkol a legerősebb fajtából.
"- Tudom mit tervezel" - cseng aggódva a hangja emlékeimben.
Talán tényleg sejtett valamit... de nem hiszem, hogy ez most számítana. Sőt, semmit se hiszek. Lassan elfog valami "menjen mindenki a bánatba" érzés.
Egy laza kézmozdulattal a kukába hajítom a névjegykártyát, a következővel pedig utána a gyógyszereket.
- Adok ennek a nagyokosnak egy esélyt - morgom magamban -, de csak azért, hogy meg tudjam cáfolni.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.